és hozzád senki sem érhet, biztonságban vagy, érzed.
De a szél hidegen fúj, lelkedben, a mélyben,
úgy érzed, ott semmi nem bánthat, pedig minden elkésett.”
Donna verse
Donna pszichológusánál (Marynél) ül, már ki tudja hanyadik ülésen. Elhangzik egy kérdés, hogy mit vár az ülésektol: Erre ezt válaszolja: “Egyszeruen normális akarok lenni.” Majd így emlékszik arra az idoszakra:
Sosem jártam körül a normalitás fogalmát, de éreztem, hogy messze nem illek bele a kategóriába. Szinte mindig ugyanabban az irodában ültünk; ugyanaz a kilátás, át a városi utcán, a túloldali parkkal a háttérben. Ha este volt, kinéztem a városi fényekre, és néha azt gondoltam, lehetnék valamelyik repülos álmomban is, suhanva az idoben, a sötétségtol a színek felé.
Ez az iroda jól jelképezte dilemmámat. Bent ragadtam egy fényes apró szobában, és a világ többi része hívogató, ámde elérhetetlen fényesség volt a messzi távolban, egy borzalmas utazásnyi távolságban a sötéten át. Mary segítsége irányíthat el oda.
Otthon egy naplóba újra és újra lerajzoltam ezt a képet: egy fehér négyzet egy nagyobb fekete négyzetben, amit teljesen körülvesz a papír vakító fehérsége. Nemrég újból találkoztam ezzel a képpel. Egy fiatal autista lány rajzolta, és egy pszichoanalitikus adta közre a könyvében, aki ilyen gyerekekkel foglalkozott. Az analitikus értelmezése szerint a kép a lány anyamell iránti vágyakozását fejezi ki. Miután a terápiában a páciens közelebb került a tanácsadójához, és már két fehér négyzetet rajzolt a feketeségbe, ezt két mellként értelmezték. Amikor a páciens fordítva rajzolta meg a képet, és a fekete négyzet állott a fehér papír közepén, ezt úgy vették, hogy most a “rossz mell” fogalmát rajzolta meg, szemben a “jó mellel”.
Betegre nevettem magam, amikor ezeket olvastam. Ugyanezt a képet rajzoltam én is újra és újra, mindig mellé írva: “Vigyetek a fenébe innen!” Ez jelképezte szimbolikusan a csapdámat, amely feltáratlan érzelmeim gyermekded természetének volt köszönheto. A sötétség, amit el kellett érnem, volt az ugrás a “világom” és a “világ” között, bár sosem voltam képes azt egy lépésben megtenni. Átéltem a szorongást, hogy ha megkísérlem az ugrást, az összes érzelmi kötodésem odavész, de ez az ugrás volt az egyetlen lehetséges út mindenféle igazi kapcsolathoz. Ennek a titoknak a kiadása egyszeruen maga a halál lenne. Túl sok jó szándékú ember akarna könyörtelenül átragadni a sötétségen, amire nem vagyok felkészülve, és közben tönkretennék érzelmi énemet. Lehet, hogy fizikailag nem pusztulnék bele, de lelkileg sokszor belehalnék ebbe az erofeszítésbe. A végeredmény a lelkem sokszoros összetörése lenne.
Donna könyvéhez Epilógus címmel összegzést írt. Leírja, mit jelentettek neki a gesztusok, felsorolja és értelmezi is a legfontosabbakat. Ezek után néhány jó tanácsot ad, ebbol közlünk részleteket.
Talán úgy lehetett volna a legjobban adni nekem a dolgokat, ha mellém helyezik oket, és nem várnak cserébe sem köszönetet, sem reakciót. A köszönet elvárása elidegenített attól a tárgytól, amely felelos volt a reakció elvárásától.
Úgy tudtam a legjobban figyelni valakire, ha az magának beszélt volna hangosan, róla, vagy valaki hozzám hasonlóról. Ez arra ösztönzött volna, hogy kimutassam viszonyulási képességemet az elmondottakhoz. Ezalatt a közvetlen kontaktus – ilyen az ablakon kinézés beszéd közben – lett volna a legjobb magatartás. Ez természetesen csak akkor muködik, ha már sikerült elérni valamiféle összmunkát. Ebben az esetben a látszólagos érdektelenség valójában a gyermek közvetlenséggel való megbírkózása iránti érzékenységet és figyelmet árulna el. Ezenkívül képes lesz a gyerek tovább fejleszteni az énjét, tudván, hogy a mondanivaló tartalma miatt sikerül nyitnia egy másik ember felé, és nem kényszerül egy passzív tárgy szerepébe, mert nem a saját tempója szerint, közvetlenül és érzelmileg telítetten közelítenek felé. Miután ily módon a gyerek figyelmét sikerült kitartóan fogva tartani, lassan be lehet vezetni a vizuális beállítást alkalmazó különbözo magyarázó módszereket. Akárminek is nevezzük ezeket a módszereket – tárgyakon keresztül szólás vagy vizuális jelképek használata -, mindegyik úgy tartja meg a személyes távolságot a kapcsolat közben, hogy ez nem jelent egyben fizikai távolságot. Ez a vizuális megjelenítés különösen fontos a társadalmi érintkezések, irányok vagy elvont fogalmak magyarázásánál.
Azoknak a gyerekeknek, akik nem képesek ezen stratégiák mentén kommunikálni, kénytelen vagyok – a saját érzéseimmel ellentétben – egy olyan erosen kitartó, érzékeny, bár személytelen megközelítést javasolni, amely megtanítja a gyereknek, hogy a “világ” nem adja fel, és továbbra is lesznek elvárásai a gyerekkel szemben. Valószínoleg semmi jelentosége nem lesz, ha megpróbáljuk megtanítani, hogy milyen értékeket is tud nyújtani a “világ”, de az el nem hessegethetoen ostromló háború fogalma kikényszerítheti a reakciót.
Ahhoz, hogy képes legyek kellemesen érzékelni a fizikai érintést, mindig hagyni kellett volna, hogy én kezdeményezzem, vagy legalábbis választhassak. Ismét megjegyzem, hogy a nagyon kicsi gyerekeket erosen provokálni kell ahhoz, hogy megtanulják, hogy választhatnak.
Sosem éreztem elhanyagolásnak; ha nem nyúltak hozzám. Inkább irányomban tanúsított tiszteletként és megértésként éltem meg.
… A legfontosabb, hogy nem kellett engem halálra szeretni.
… Szeretet és kedvesség, gyengéd érzelmek és szimpátia: ezek voltak a legnagyobb félelmeim.
Léttelenül (Egy autista no naplója), Animula kiadó, 1999. Ára: 1050 Ft. Kapható az Animula Egyesületnél: 1021 Bp. Hüvösvolgyi út 116, az Autisták Édekvédelmi Egyesületénél: 1061 Bp. Kossuth L. u. 16.