Csodaváró

Ha baj van, az ember reménykedik. Reménykedik abban, hogy másutt, más helyen már kitaláltak valamit, ami az ő gyerekének, unokájának biztosan használ, biztosan jó. Ha meg nem, akkor csoda történik, és valamitől majd csak meggyógyul a gyerek. Még akkor is, ha a “gyerek” már húsz-harminc éves. 

Így és ebben reménykedik az az édesanya, akit a minap hallottam. 

Olvasta, hogy valahol a tengerentúlon, már meggyógyítják az autistákat. Ő pedig minden követ megmozgat, hogy húszéves gyerekét kijutassa Amerikába. Mikor a többiek kicsit hüledezve, tamáskodva kérdezősködtek, akkor mint végső bizonyítékot, a cikk címét idézte: Létezik kigyógyulás! 

Hazaérve kikerestem a szóban forgó lapot, benne a cikket. A címe valóban az, és ez megtévesztő. Ámde a cikk egy része spontán gyógyulásokról szól, a másik része néhány olyan korai fejlesztő programról számol be, amelyeket a gyerek 4-5 éves korában kezdenek.  
Hogy a húszéves gyerek édesanyja melyik terápiában hisz, vagy mire alapozza gyermekének gyógyulását, azt nem tudom. Csak egy dolgot tudok: attól a perctől fogva, hogy a szülő megtudja, hogy gyermeke nem olyan mint a többi, attól kezdve nemcsak a gyerekkel kellene törődni az orvosoknak, pszichológusoknak, fejlesztő szakembereknek, hanem a szülővel is.

A lelkével. Hogy hogyan éljen együtt a fogyatékos gyerekével, hogy mit tegyen azért, hogy a család ne menjen tönkre, hogy a férjek ne lépjenek le (bocsánat, tisztelet a kivételnek), hogy a másik vagy a többi gyerek ne érezze úgy, hogy háttérbe szorul… Sorolhatnám még, de maguk az érintettek (mindkét oldalon) ezeket sokkal jobban tudják nálam. Persze az életvezetési technikák még nem elegendőek. A szülő lelki egyensúlyához az is hozzátartozik, hogy ne kelljen örökké bezárva élni a gyerekkel. Hogy elvihesse egy napközi otthonba, hogy legyenek olyan átmeneti szállások, ahol akár egy-két hétig is ott maradhat a gyerek vagy a felnőtt fogyatékos. És hogy legyenek olyan intézmények, ahol – ha kell – véglegesen is otthonra (a szó valódi értelmében) lelhet a gyermek. 

 


Ha mindez így lenne, akkor is lennének csodavárók. Mégis…, talán kevesebb ember és kevesebb család menne tönkre azért, mert nem tudták elfogadni: az ő gyerekük más, mint a többi.