Ezúttal két történet R. Wayne Gilpin: Laughing & Loving with Autism1 könyvéből amelyet E. Kinsky közölt az osztrák AUTISTENHILFE című lap 1999. szeptemberi számában.
Farsang lévén jelmezbe öltöztünk és én aggódtam, vajon a fiam megérti-e, hogy a dolog csupán álca és nem valóság. Nem voltam benne biztos, hogy eléggé meg tudtam ezt értetni vele.
Én boszorkánynak öltöztem, ő tigris lett volna. Gyanítottam, hogy számára valósággá váltam, és félelmem beigazolódott, amikor fiam a sarokba szaladt, fogott egy seprűt, és a kezembe nyomva így szólt: “Oké akkor most repülj!”
Mindig szívesen tartottam háziállatokat, és egy kissé szomorú voltam, hogy Alex igen csekély érdeklődést mutatott irántuk. Mégis egy napon azt hittem, valami változni fog ezen a téren. Egy labdát dobáltam a nappaliból az előszobába, és Spencer – játékos kedvű kutyánk – minduntalan szorgalmasan visszahozta azt. Egy játék, amelyet ő is, mint valamennyi kutya, igen kedvelt. Öt vagy hat dobás után némi érdeklődést fedeztem fel Alex részéről, aki minden mozdulatot követett. Meglepetésemre és örömömre megkérdezte, hogy ő is csinálhatná-e. A labdát olyan erősen, ahogyan csak tudta, Spencer felé dobta. Néhány dobás után viszont elbátortalanodott, pedig a derék kutya a labdát minden egyes alkalommal hűségesen visszahozta. “Mi a baj Alex?” – kérdeztem.“Apa, nem találom el, mindig mozgatja a fejét.” Íme szegény Spencer azt hitte, hogy egy nagyszerű játék részese, nem is gyanítva, hogy ő Alex számára csak céltábla volt…
1A könyv, valamint folytatásai megrendelhetők: http://www.amazon.com/ -Books