Autista lányunk fejlődése

Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvük tizedik folytatását közöljük. Könyvük – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),.. hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”. 

 

Közeledett 1962 húsvétja. Vártuk az ünnepet. Főleg az izgatott minket, szülőket, hogy Kati hogyan fogja megtalálni a kertben az ajándékot. Mik lesznek a reakciói, egy számára extrém helyzetben? Előtte sokat beszéltünk arról: hogy jön a nyuszika, hoz valamit, megnézzük a kertben.

 

Bekövetkezett a nagy nap, kimentünk a kertbe, rátalált az ajándékokra! Megtalálta az összefüggéseket: Uszi hoa! (Nyuszi hozta) Tehát az előkészítés és a tény összekapcsolódott! Megértette, hogy a nyuszi hozta! Húsvét hétfőn locsoláskor odatartotta szép kis szőke fejecskéjét, hogy locsolják meg kölnivel. Mondta szaglászva: Inom! (finom)

 

Ma is örömmel emlékszünk erre a húsvétra, Kati akkori örömére. Ebből az apropóból néhány szót az örömszerzésről: ez a gyermeknevelés egyik legcsodálatosabb élménye! Nem csak a saját gyermekek és unokák öröme, hanem annak megtapasztalása a papák, mamák boldogsága! 

 

Hivatásunk gyakorlása közben szerzett öröm is pótolhatatlan boldogság. Például nem csak a várva várt tárgy megkapásának öröme esik jól. Talán felbecsülhetetlenűl jólesik egy gyógypedagógusnak, ha egy kisgyerek megölelgeti, megpuszilja.

 

1962 tavasza kellemes időjárással köszöntött ránk. Katival, ha lehetett, elmentűnk kirándulni Budapestre. Elsétáltunk a Margitszigetre. Élveztük a jó levegőt a szigeten. Néztük a halacskákat a szigeti tavacskában. Máskor gyönyörködött lányunk az állatkerti majmocskákban. Örömmel tekergett velünk. Nagyon tetszett neki a villamos. Nem félt, szívesen is utazott rajta. Sokat és érthetően, mondatokban beszéltünk hozzá. Igyekeztünk apró információkat adni. Vártuk a visszajelzéseket, amelyekkel elég gyakran kommunikált. A sok séta, kirándulás talán az “emberek közé jutás” egyik lehetősége volt. Igaz, nagyon ritkán történt bármilyen kapcsolatfelvétel. De azt gondoltuk, hogy ha passzívan is, de mégis embereket lát, és beszélgetéseket hall. Hátha reagál rá Katikánk. Elmentünk játszótérre is Pesten. Kíváncsiak voltunk arra, hogy kezd-e valamit Kati az ott lévő gyerekekkel, vagy valamelyik érdeklődik-e iránta? Tapasztalat: Kati nem kapcsolódott be, csak nézte a többieket, akik szintén nem nagyon törődtek vele, legfeljebb elvették a játékát. A szülőkkel sem lehetett beszélgetést kezdeményezni, mindenki – mivel idegenek voltunk – nyakig “begombolkozott”. Meg aztán az akkori idők politikai hangulata óvatosságra intette az embereket, főleg az idős nagyszűlőket. Ági szülőfalujában az “elzárkózásnak” más okai is voltak. Az emberek idősebbje az “alagi légkörben élt”. Tudniillik 1945 előtt a lóversenyzés egyik központja volt a település. Sok arisztokrata lótulajdonos volt. A lovas szakmában sok hajdani lovász és tréner leszármazottja élt. Arisztokraták már nem éltek a környéken sem. De a lovasok leszármazottai, a társadalmi kapcsolatok értékrendjét, hagyományait továbbra is magukénak tartották. Ennek értelmében nem illett ismeretlenűl a másiknak köszönni. Ha nem mutatott be valaki valakinek, hiába tudta az illető, hogy kik vagyunk, úgy tett, mintha soha nem látott volna. Pedig én, az elmaradott, tanyán nevelkedett ember, ma is azt mondom ősz fejjel, hogy a kommunikáció alapja a köszönés! Bemutatkozni is lehet. Tiszteletet adni szabad.

 

Tehát a tágabb és még tágabb közösséget keresve sem volt szerencsénk ahhoz, hogy Kati megpróbáljon, bármilyen közösségbe is beilleszkedni, vagy mi esetleg be tudjuk vagy próbáljuk őt illeszteni. 

 

Nem kívánom megismételni, a korábbiakat, csak annyit, hogy a “beszédfejlesztés”, játék- és mozgásgyakorlás, a “könyvezés” folytatódott tovább. Amit tanulmányainkból is tudtunk, a következetes, rendszeres, napirend szerinti foglalkoztatás, gyakoroltatás volt a fejlődés lehetősége Katinál is. Újabb dolgokat csak nehezen tudtunk kitalálni, bevezetni. Talán nem a fantázia hiánya volt az egyedüli ok, hanem az is, hogy “nem nagyon lehetett felborítani a rendet”, eltérni a megszokottól. Kati ilyenkor, szinte csillapíthatatlanul, hisztis rohamokat produkált, erőteljesek voltak e dührohamok.

 

1962. május.. Katikánk szépen gyarapodik, szinte észre sem vettűk. Sokat nőtt májusig. Nem mennek rá a ruhácskák, már nem lehet toldozni azokat. Az akkori viszonyokhoz képest nem voltak drágák, de nekünk borzasztó kevés volt a pénzünk. Hála Istennek, rendesen koptak a cipőcskék is. Velünk, még kicsit “kínai akcentussal” ugyan, de egyre többet beszélget. Főleg az a változás, hogy már egyre többet akar “közölni”. Ez a sétákkal kapcsolatosan volt megfigyelhető. De Kati egyéni nyelvét csak közvetlen környezete értette meg. De legalább már “beszélgetünk”, nem csak mi igyekszünk szóval tartani őt, és néha – micsoda öröm! -választ is kapunk.

 

Újabb próbálkozás részünkről: a ceruza és a papír. Rajzolunk Katinak babát, autót, meg sok mindent. Kati először csak nézi, majd mondja, sőt rövid idő múlva rajzoláskor felismeri “primitív” rajzainkat. Érdekli a dolog, majdnem naponta kéri. Odaadjuk a papírt, ceruzát, először eldobja, majd fölveszi, visszaadja. Néhány nap múlva már elfogadja. Első dolga: erőteljes lengő firka. Jó élesen bevési a ceruzát, az írólap beszakad. Ezt a különleges “alkotási módot”, mely kissé agresszív, Katalin nagyon kedveli. Mindenesetre érdeklődik a papír és ceruza iránt. Később is szereti, ha mi rajzolunk neki, és közben mesélünk is. (Grafikus “készségének” fejlődéséről később.) 

 

Igyekszünk kihasználni a májusi jó időt. Sokat “járjuk a természetet”. Kerékpárral letekerünk a Dunához. Akkori élményeit Kati ma is emlegeti. Olyan csodálatos az emlékezete, mint az “Esőembernek”. Például, hogy kutyák úsztak a Dunában, kihozva a gazdiknak a bedobott botokat. Ez nagyon tetszett Katinak, nagyokat nevetett. 

 

Azt vettűk észre, hogy gyorsan fogy a május. Közeledik a június. Alig várjuk, hogy befejeződjék a tanév. Kezdünk készülni a nyári szabadságra. Kati ügyében ez azt jelenti, hogy sokat mesélünk Ómamáról, Ópapáról, Valikáról., azaz: anyámról, apámról, húgomról. Hozzájuk készülünk szabadságunk “szabad részében”. Van ott kutyus, cica, pipi, sok homok, nagy fák stb. Szóval tanya, tanyai tanítólakás és környéke. Gyerekkori ismerősök, volt iskolatársaim, családjuk. Meg nagy, nagy nyugalom, Ómama finom főztje. 

 

Addig, amíg utazhatunk, még sok “megpróbáltatás” vár ránk. A tanév zárásának ceremóniája. E feladatokban van sok szép és érdekes dolog is. Talán a legszebb a bizonyítványírás és -osztás. Nagy öröm hallani gyermekeim feleleteit a “hagyományos”, nyilvános “osztályvizsgán”. Osztozni a szűlők örömében, hogy megint okosabb lett a gyerek. Ez bizony közös siker, a gyermek-tanár sikere. Jó befelé mosolyogni azon, hogy a srácok hogyan képednek el a nem várt ötösökön! De van, illetve volt, sok kellemetlen része is ennek az időszaknak! A talán legbántóbb dolog, hogy a legmunkásabb időszakban jelenik meg a tanulmányi felügyelő. De mióta világ a világ, tanfelügyelő mindig volt – megfellebbezhetetlen véleménnyel. (Csak most a legújabb korban van ” közoktatási szakértő”, aki pénzért hívható, de nem hívják. Mellesleg én is szakértővé “öregedtem”, de felkopna az állam, ha szakértőként kellene megélnem.) 

 

A tanítás befejezése után, tudomásul kellett venni, hogy “naponta be kellett járni, mert nem ingyen kaptuk a fizetést”, mert más dolgozók haragudtak a lógós, ugyan egész évben “alig fizetésért” dolgozó pedagógusokra. (Az, hogy az egész világon, nem ok nélkül van vakáció, senkit nem érdekelt, hogy a vakáció a pedagógusoké is.) 

 

A tanév június 9-én ért véget. A tanévzáró értekezlet június 29-én tartatott meg. A feladatokat – évzáró ünnepéllyel, ballagással együtt, az értekezletet is beleértve, még a szertári leltárat is – legkésőbb június 15-ig el lehetett volna intézni. Biztos, hogy ha gyerekekkel kellett volna foglalkozni, vigyázni, táborozni stb. mindenki, aki hivatásának tekintette a pályát, szívesen meg is tette volna. 

 

Tehát 1962. június 30-án gyors csomagolás, nagy sürgés-forgás következett, hogy minden szűkséges kellék, a legszükségesebb holmik meglegyenek. Kati + csomagok, az arányos elosztás is megtörtént a tervek szerint. Nagy izgalommal ébredtünk július elsején. (Ezen a napon voltam pontosan 25 éves!) A reggeli szertartások után: irány a vasútállomás! Érkezés a Nyugati pályaudvarra, onnan a 73-as trolival a Keleti pályaudvarhoz, ahonnan indulás haza, a tanyára. Utazás Tápiószentmárton megállóig, ami valójában Göbölyjárás, tanya volt. Édesapám várt minket. Hazaérkeztünk.