Autista alkotók kiállítása a Miskolci Galériában

Ezek rajzok ugyan, de ha valódi műfajukat kéne meghatározni, akkor inkább ábráknak nevezhetnénk, olyasminek, ami általában valami elvont témát jelenít meg egy elvont vizuális nyelven. Az autista rajzolók számára a rajz nem önkifejező tevékenység, hanem egy rendezési feladat végrehajtása, amelyben rendet kívánnak tenni egy alapvetően érthetetlen közegben.

 

 

Kiállításra vagyok hivatalos június 24-én a Miskolci Galériába. A galéria árnyas udvarán gyülekeznek a meghívottak, és gyülekeznek az alkotók, és persze ott van a katalizátor, a művek előcsalogatója, mint a kiállítás kurátora: Tarr Hajnalka képzőművész.

Minden alkotóhoz van egy-két szava, leülteti őket elhessegetve azokat a vendégeket, akik úgy gondolják, nekik tették ide az ülőalkalmatosságokat. Hajni szemmel láthatólag jobban izgul, mint az autista alkotók, akiket valószínűleg nem az hozza izgalomba, hogy a képeiket viszontláthatják, hanem az, hogy a mai, csütörtöki napra rendelt, megszokott napirendjük felborult.

Itt vannak a Szimbiózis Alapítvány fiataljai, és itt vannak a Miskolci Autista Alapítvány alkotói is. Ez utóbbiakkal húsz egyesült államokbeli fiatal is érkezett. A Habitat for Humanity keretén belül épülő szakáldi autista lakóotthont építik tíz napig. Hogy ne maradjanak „tudatlanok”, Hajnalka mindjárt el is mondja nekik, mire számítsanak, ha fölmennek a galéria első emeletére.

Sugár János képzőművész mondja a bevezető szavakat a Konkrét birodalmacímű kiállításhoz. Beszéde rövid és kerüli a minősítést. Inkább azt ajánlja: ismerkedjünk meg a képekkel. Megismerkedünk és megdöbbenek, hogy milyen sokat „dob” a képeken a jól megválasztott keret (a Blitz Rámának és a Virág Judit Galériának köszönhetően). Ha nem tudom, hogy Kelemen Róbert, a miskolci barát-hegyi otthon lakója autista, valószínűleg ájult tisztelettel szemlélném képeit, a lezuhogó fekete vonalak mellett a pirosakat a nagy fehér térben, amelyen itt-ott halványan piros és a fekete maszatok láthatók. Azt hiszem az ő képei a „legütősebbek”. Később Hajnitól megtudom, hogy a képzőművészek Robi képeiért vannak oda, és még később azt olvasom azwww.index.hu cikkében, hogy Hajni beadta Kelemen Róbert képeit a fiatal Képzőművészek Stúdiójába, kérve felvételét a tagok közé. A tagsághoz nem kell elvégezni a Képző- és Iparművészeti Egyetemet, egyedüli mérce a kvalitás, és az, hogy a kérelmező 35 évnél fiatalabb legyen. A testület nem döntött, de állítólag szeptemberben visszatérnek a kérdésre. Ha fölvennék, sokat dobna Robi képeinek értéken, ami ősszel, az autista képek tervezett árverésekor nem is jönne rosszul.

Reni (Lakatos Renáta) képei legalább olyan talányosak, mint Robié, ő végeláthatatlan „kerítéseket” vagy „gubancokat, gordiuszi csómokat” rajzol. Mikor Hajni megmutatja neki a saját képeit, kezével repdeső mozdulatot tesz, mosolyog, de szemmel láthatólag jobban örül Hajni dicséretének, mint annak, hogy itt keretben, kiállítva láthatja a műveit.

„Ezek rajzok ugyan, de ha valódi műfajukat kéne meghatározni, akkor inkább ábráknak nevezhetnénk, olyasminek, ami általában valami elvont témát jelenít meg egy elvont vizuális nyelven. Az autista rajzolók számára a rajz nem önkifejező tevékenység, hanem egy rendezési feladat végrehajtása, amelyben rendet kívánnak tenni egy alapvetően érthetetlen közegben. A rajzok ezért maximálisan következetesek, még a legjátékosabbnak tűnő darab esetében is egy szigorú logikával felépülő szerkezet van a háttérben, (pontos jelentés, szavak, mondatok tartoznak minden egyes képi elemhez).

A kiállításon a végletekig kiélezve jelenik meg a modern művészetet illető általános kérdés, hogy az alkotó szándéka, vagy a befogadó interpretációja a hiteles?” – áll a kultúra.hu-n (http://kultura.hu/main.php?folderID=948&ctag=articlelist&iid=1&articleID=302779)

A kritikával, az összevetéssel nemcsak a magyarok küzdenek, Kasselben (Németország) május 29-től június 20-ig állították ki 188 autista alkotó képeit„Ich sehe was, was Du nicht siehst“ címmel (Én látom azt, amit te nem látsz). A német tudósításokat olvasva (és szándékosan nem kritikát írtam) feltűnik, hogy inkább megkerülik ezt a kérdést, noha mindenütt autista művészekrőlilletve művésznőkről írnak. A cím maga egy gyerekjátékra utal, amikor a társaság egyik tagja gondol valamire (pl. egy könyvre, növényre az ablakban stb.), hogy mire azt egy másik gyereknek ki kell találnia mindenféle kérdések segítségével.

Az Egyesült Királyságban, a skóciai Glasgow-ban is kiállították az autista alkotók képeit egy hónapig, 2010 elején. Míg Tarr Hajnalkát nem érdekelte, hogy kinek milyen diagnózisa van, és nem volt kötött a téma, addig Glasgow-ban csak az Asperger-szindrómával diagnosztizáltak képei voltak láthatók, és meghatározott volt a téma is: az alkotó és a környezet kapcsolata. Ennek ellenére a miskolci Renáta képei nagy hasonlóságot mutatnak Darryl Spencerrajzaival (http://www.myscape2010.co.uk/index.htm, illetve: http://www.flickr.com/photos/project_ability/sets/72157617124657489/show/).

Bár a nézők és az alkotók szempontjából mindegy is az ilyen-olyan besorolás. Az alkotóknak az alkotás folyamata jelentette az örömet, a végeredmény, a kiállítás, már kevésbé volt fontos számukra. Nekünk nézőknek pedig a kiállítás, a képek nézése ad örömet, és teljesen közömbös, hogy alkotójuknak milyen diagnózisa van. Azzal foglalkozzanak a szakemberek.

F. Á.