Ezek rajzok ugyan, de ha valódi műfajukat kéne meghatározni, akkor inkább ábráknak nevezhetnénk, olyasminek, ami általában valami elvont témát jelenít meg egy elvont vizuális nyelven. Az autista rajzolók számára a rajz nem önkifejező tevékenység, hanem egy rendezési feladat végrehajtása, amelyben rendet kívánnak tenni egy alapvetően érthetetlen közegben.
Kiállításra vagyok hivatalos június 24-én a Miskolci Galériába. A galéria árnyas udvarán gyülekeznek a meghívottak, és gyülekeznek az alkotók, és persze ott van a katalizátor, a művek előcsalogatója, mint a kiállítás kurátora: Tarr Hajnalka képzőművész.
Minden alkotóhoz van egy-két szava, leülteti őket elhessegetve azokat a vendégeket, akik úgy gondolják, nekik tették ide az ülőalkalmatosságokat. Hajni szemmel láthatólag jobban izgul, mint az autista alkotók, akiket valószínűleg nem az hozza izgalomba, hogy a képeiket viszontláthatják, hanem az, hogy a mai, csütörtöki napra rendelt, megszokott napirendjük felborult.
Itt vannak a Szimbiózis Alapítvány fiataljai, és itt vannak a Miskolci Autista Alapítvány alkotói is. Ez utóbbiakkal húsz egyesült államokbeli fiatal is érkezett. A Habitat for Humanity keretén belül épülő szakáldi autista lakóotthont építik tíz napig. Hogy ne maradjanak „tudatlanok”, Hajnalka mindjárt el is mondja nekik, mire számítsanak, ha fölmennek a galéria első emeletére.
Sugár János képzőművész mondja a bevezető szavakat a Konkrét birodalmacímű kiállításhoz. Beszéde rövid és kerüli a minősítést. Inkább azt ajánlja: ismerkedjünk meg a képekkel. Megismerkedünk és megdöbbenek, hogy milyen sokat „dob” a képeken a jól megválasztott keret (a Blitz Rámának és a Virág Judit Galériának köszönhetően). Ha nem tudom, hogy Kelemen Róbert, a miskolci barát-hegyi otthon lakója autista, valószínűleg ájult tisztelettel szemlélném képeit, a lezuhogó fekete vonalak mellett a pirosakat a nagy fehér térben, amelyen itt-ott halványan piros és a fekete maszatok láthatók. Azt hiszem az ő képei a „legütősebbek”. Később Hajnitól megtudom, hogy a képzőművészek Robi képeiért vannak oda, és még később azt olvasom azwww.index.hu cikkében, hogy Hajni beadta Kelemen Róbert képeit a fiatal Képzőművészek Stúdiójába, kérve felvételét a tagok közé. A tagsághoz nem kell elvégezni a Képző- és Iparművészeti Egyetemet, egyedüli mérce a kvalitás, és az, hogy a kérelmező 35 évnél fiatalabb legyen. A testület nem döntött, de állítólag szeptemberben visszatérnek a kérdésre. Ha fölvennék, sokat dobna Robi képeinek értéken, ami ősszel, az autista képek tervezett árverésekor nem is jönne rosszul.
Reni (Lakatos Renáta) képei legalább olyan talányosak, mint Robié, ő végeláthatatlan „kerítéseket” vagy „gubancokat, gordiuszi csómokat” rajzol. Mikor Hajni megmutatja neki a saját képeit, kezével repdeső mozdulatot tesz, mosolyog, de szemmel láthatólag jobban örül Hajni dicséretének, mint annak, hogy itt keretben, kiállítva láthatja a műveit.
„Ezek rajzok ugyan, de ha valódi műfajukat kéne meghatározni, akkor inkább ábráknak nevezhetnénk, olyasminek, ami általában valami elvont témát jelenít meg egy elvont vizuális nyelven. Az autista rajzolók számára a rajz nem önkifejező tevékenység, hanem egy rendezési feladat végrehajtása, amelyben rendet kívánnak tenni egy alapvetően érthetetlen közegben. A rajzok ezért maximálisan következetesek, még a legjátékosabbnak tűnő darab esetében is egy szigorú logikával felépülő szerkezet van a háttérben, (pontos jelentés, szavak, mondatok tartoznak minden egyes képi elemhez).
A kiállításon a végletekig kiélezve jelenik meg a modern művészetet illető általános kérdés, hogy az alkotó szándéka, vagy a befogadó interpretációja a hiteles?” – áll a kultúra.hu-n (http://kultura.hu/main.php?folderID=948&ctag=articlelist&iid=1&articleID=302779)
A kritikával, az összevetéssel nemcsak a magyarok küzdenek, Kasselben (Németország) május 29-től június 20-ig állították ki 188 autista alkotó képeit„Ich sehe was, was Du nicht siehst“ címmel (Én látom azt, amit te nem látsz). A német tudósításokat olvasva (és szándékosan nem kritikát írtam) feltűnik, hogy inkább megkerülik ezt a kérdést, noha mindenütt autista művészekrőlilletve művésznőkről írnak. A cím maga egy gyerekjátékra utal, amikor a társaság egyik tagja gondol valamire (pl. egy könyvre, növényre az ablakban stb.), hogy mire azt egy másik gyereknek ki kell találnia mindenféle kérdések segítségével.
Az Egyesült Királyságban, a skóciai Glasgow-ban is kiállították az autista alkotók képeit egy hónapig, 2010 elején. Míg Tarr Hajnalkát nem érdekelte, hogy kinek milyen diagnózisa van, és nem volt kötött a téma, addig Glasgow-ban csak az Asperger-szindrómával diagnosztizáltak képei voltak láthatók, és meghatározott volt a téma is: az alkotó és a környezet kapcsolata. Ennek ellenére a miskolci Renáta képei nagy hasonlóságot mutatnak Darryl Spencerrajzaival (http://www.myscape2010.co.uk/index.htm, illetve: http://www.flickr.com/photos/project_ability/sets/72157617124657489/show/).
Bár a nézők és az alkotók szempontjából mindegy is az ilyen-olyan besorolás. Az alkotóknak az alkotás folyamata jelentette az örömet, a végeredmény, a kiállítás, már kevésbé volt fontos számukra. Nekünk nézőknek pedig a kiállítás, a képek nézése ad örömet, és teljesen közömbös, hogy alkotójuknak milyen diagnózisa van. Azzal foglalkozzanak a szakemberek.
F. Á.