“A kisgyermek még egész figyelmével fordul a dolgok, történések, jelenségek, személyek felé, mert életének éber perceiben az a természetes. Anyja, apja vonásait hangját sem tudná megtanulni félfigyelemmel. Félfigyelésre a felnőttek szoktatják, részint az összevissza ontott ingerekkel, részint saját példájukkal. A félfigyelem pestisként pusztít, ragályát kisgyermekek is elkapják, és soha ki nem gyógyulnak belőle. A kórokozók táptalaja a háttér – a tévé, a rádió és a magnó, amely számos családban konstans hangokat produkál, megállíthatatlan és kivédhetetlen tömegben. A gyermek, aki a háttérzajtól nem menekülhet, védekezésül megsüketíti magát, csak azt hallja, amit muszáj hallania, így marad életben. Hamar megtanulja, hogy a felnőttek beszédét hallatlannak vegye, nem rosszaságból, csupán józan önvédelemből… A félfigyelő nemcsak arra nem figyel, amit mások közölnek, de még arra sem, amit saját maga beszél.”
Kokas Klára A zene felemeli kezeimet című könyvéből. (Budapest, 1992, Akadémiai Kiadó)
Honlap: www.kokas.hu
Lásd még: Esély az érzékek normalizálására