Kedves Szülők!
Ismét közeledünk egy esztendő vége felé, és így karácsony táján talán adódik lehetőségünk arra, hogy egy kicsit jobban magunkba figyeljünk. Sajnos már egy kicsit közhelyszámba megy, ha azt mondjuk: a karácsony a szeretet ünnepe. Magunkban talán megtisztíthatjuk ezt a kijelentést a rárakódott közhely tartalmaktól; gondolhatunk arra, hogy a szeretet születésnapját ünnepeljük, azét a szeretetét, amelyet a születés kétezer egynéhány esztendeje óta a történelem hányszor, de hányszor feszített keresztre; küldött máglyára, bitófára, gázkamrába és állított puskacső elé. Hányszor de hányszor fordult az ember önmaga ellen, miközben nem átallott saját istenére hivatkozni. Ember az ember ellen – nincs ennél nagyobb embertelenség!
De a szeretet túlélő természetű (“mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha.” Kor 1. 13.), máig is itt van közöttünk, bennünk, arra vár, hogy felfedezzük, ráismerjünk. Ugyanakkor jól tudjuk, milyen nehéz megkeresni önmagunkban azt az igazságot, melyet kezdettől fogva magunkban hordozunk.
A karácsony másik nagy szava az ajándék. Magamból adok a másiknak valamit, valamit, ami nekem is kedves volt, és úgy remélem, a megajándékozottnak is kedves lesz. Az ajándék jel, amelyik jelzi a másik felé, hogy fontos vagy nekem. Nos, én is egy ilyen sajátos jelet szeretnék átadni Önöknek. A jel története pedig a következő. Néhány hónapja Naplót írok, no nem önmagamról, hanem a bennem lévő autizmus fogalomról, elképzelésről, ami bennem az autizmus ügyében kikívánkozik. Mígnem a naplóírás alkalmi stílusából a szellem eseménye lett, jegyzet önmagamról, a figyelem rajtaütései, a szeretet csírái, személyes, intim közlendő a legbenső feszítő próbálkozásairól.
Egy – általam okosnak tartott – embertől egyszer megkérdeztem, hogy miért van egyáltalán autizmus, vagy bármiféle egyéb probléma, amivel az embernek szembe kell néznie. Ő azt válaszolta, hogy ez statisztika kérdése csupán: például száz tojásból a keltetés során három-négy mindig hibás. Minden porcikám tiltakozott ez ellen a tudományos (?) válasz ellen. Megtanultam írni, olvasni, de ezáltal nem lettem jobb ember. Megismertem az autizmust, szükségszerű, hogy ezáltal jobb legyek, ezért van tehát autizmus, hogy jobbak legyünk. Még azt is gondolom, hogy mindannyian bizonyos fokig autisták vagyunk, de nem kerít hatalmába oly mértékben minket, jól-rosszul kompenzálni tudjuk azt. Ebben a naplóban ezt az autizmus kívánom kiírni magamból.
Ennek a naplónak két középső fejezetét teszem most ajándékként az Önök karácsonyfája alá, Kedves Szülők! Fogadják tőlem olyan szeretettel, mint amilyen naiv, botladozó tollal, de nagy-nagy szeretettel próbáltam megrajzolni egy autista kisfiú, Péter alakját, aki a napló ezen szakaszai tájékán életre kelt, kilépett belőlem, és most már úgy érzem: van.
Napló
(részletek)
Már három napja nem írtam a naplót. Nagyon fontos dolgok történtek azóta az életemben – azt hiszem ezt így kell helyesen mondani. Az történt, hogy a Nagyiékhoz tévedt egy kóbor kiskutya. Nagyon félős és nagyon kicsi, világosbarna színű. Folyton hozzám bújt, én meg szeretem simogatni, ez nagyon jóleső érzés. Apu nevet is adott már neki: Zsemlének hívják. Eleinte zavart egy kicsit, én inkább Kiflinek neveztem volna, ha már hasonlítani kell valamihez. De végül maradt a Zsemle, egész pontosan így Zsömle. Nagyon megörültem, mikor Apu és Anya azt mondta, hogy, ha jó leszek, hazavihetjük. Az elején nem értettem, hiszen Zsömlének kell jónak lenni, hogy valaki befogadja. De nem is törtem ezen a fejem, a felnőttek gyakran mondanak furcsa, összefüggéstelen dolgokat. Zsömle szobatiszta, ezt akkor mondják, ha valaki nem pisil és nem kakil be a szobába. Ezen a szón nagyon sokat nevettem, de tudomásul vettem. Zsömle nagyon szeret sétálni, reggel és délután én viszem le őt. Ezáltal a napirendem is egy kicsit megváltozott, de értem az okát. Tizenkét perccel előbb kelek és hat
perccel később van a reggeli. Ez időn belül viszem sétára Zsömlét. Már az útvonal is kialakult, ami 215 lépésből áll. Zsömle nagyon jól megtanulta a menetet, bár pórázon kell vezetni, mert időnként letérne az útvonalról. A délutáni séta 83 lépéssel hosszabb és van benne egy rövid pihenő is a park közepén lévő padon. És ma nem volt borzongás, pedig megismertem valakit. Persze ha a jövőre gondolok, semmit sem látok tisztán, és ettől elkezdek pánikba esni. Most már este van, mikor írom a naplót. Esik az eső. Szeretem az esőt. Kiszámítható, főleg ősszel és tavasszal. A nyári zivatart, dörgést, villámlást már nem kedvelem. Bizonytalan! De a legbizonytalanabbak és a legkiszámíthatatlanabbak az emberek. Sokat beszélnek, de keveset mondanak. Jobban szeretem, ha leírják, amit szeretnének, és nekem akkor van időm megfejteni, hogy mit akarnak.
A múltkor anya azt kérdezte, hogy szeretnék-e már felnőtt lenni. Nem tudom, hogyan kell felnőttnek lenni, tehát választ sem tudok adni. Kértem Anyát, hogy írja le a kérdést, hátha megbirkózok vele. Egyelőre félre tettem. Ez azt jelenti, hogy beírom a számítógépembe és elmentem a C:Dokumentum and settings…Peter ZAVAR mappába. Ezt a Naplót pedig minden esetben a C:Dokumentum and settings…Peter NAPLO mappába mentem. Apa egyszer meglátta és olvasott is belőle. Végül azt mondta, ha ezt megmutatja Anyának, biztos leesik az álla. Én gyorsan elrejtettem a D:Dokumentum… MÁSOLAT helyre, mert nem szeretném, ha baja esne Anya állának. Ma nehéz napom volt. Kétszer is jött ez a szokásos borzongás, amiből olykor nehezen tudok kijönni. Ma újra vizsgálatra kellett menni. Nem a mai dátum volt megbeszélve. Ezt Anya is jól tudta, de jött egy levél, amit csak ő olvasott el, és elmondta nekem, hogy matekból nagyon jól teljesítettem, de a többit, amit nem is értettem, csúnyán összefirkáltam. Matekból jó vagyok. Szeretem és értem is a számokat, a számok biztosak és tévedhetetlenek, mindig ugyanazok. A három sohasem akar kettőnek vagy ötnek látszani, és nem is mondja magáról, hogy kettő vagy öt.
Péter bácsi (a szomszéd), mindig mást jelent nekem, az egyik nap ilyen a másik nap meg olyan. Nem tudom megismerni őt. Sokszor mond rám vicceseket, amit én egyáltalán nem értek, de ő ezen sokat nevet. Anya mindig azt állítja, hogy Péter bá` nagyon kedves ember és csak ugrat engem, ne vegyem komolyan őt. De azért a szíve aranyból van. Ezen nagyon sokat gondolkodtam. Hogy lehet aranyból valakinek a szíve? Azt tanultam, hogy a szív az ember és sok állat izmos, az erekben lévő vért áramlásban tartó szerve. És azt, hogy az arany a rézcsoportba tartozó nemesfém, ami az időjárásnak, savaknak lúgoknak jól ellenáll. Szoktam az orvosi lexikont is olvasgatni minden héten hét címjegyzéket olvasok el – ez azt jelenti, hogy minden napra jut egy. Sokat megértek ezekből, de nagyon sokat nem. Az aranyszívről nem találtam semmi utalást ebben. Szerintem nincs is, csak Anya kitalálta, hogy vigasztaljon. Általában a felnőttek nagyon sok mindent kitalálnak, aminek semmi értelme. Apa tegnap a tévé előtt azt mondta, hogy megbotlott a bemondónő nyelve. Ezt aztán már olyan mérvű ostobaságnak tartom, hogy semmiféle lexikonban nem nézek utána. Én tudom, hogy velem is baj van, például a látásom sincs rendben: gyakran a házat nem is háznak látom, hanem cserépnek, falnak, ajtónak, ablaknak.
Tehát az első borzongásom a vizsgálat miatt volt. De most is csak a matekból oldottam meg a feladatokat, a többit pedig összefirkáltam. Persze a matekból sem értek mindent, például a nullát azt egyáltalán nem értem. Ha három legelésző tehénből elveszünk kettőt, akkor marad egy legelésző tehén. De, ha három legelésző tehénből elveszünk három legelésző tehenet, akkor szerintem nem nulla tehén marad, hanem az üres rétet láthatjuk. Azt gondolom nulla tehén nincs is, hiszen 0+0 újra csak 0-t ad, és az a 0=0. A nulla kilométernek sem látom értelmét, de legalább azt meg lehet fogni – tehát mégsem nulla. Emlékszem, egyszer Apával elmentünk és megnéztük a Clark Ádám térnél a – nulla kilométert, hazafelé teljesen kiborultam. Gondolkodásom korlátait csak akkor érzem, ha ki is kell fejezni magamat, és akkor beáll a csőd. A mai második borzongás este a házi feladat készítése után jött. Szöveges feladat volt – egyébként is ezek nagyon érthetetlenek, nehezek számomra. Egyenletet gyorsan oldok meg, és a próbáját is mindig el szoktam végezni. A szöveges házi feladat ez volt: “A villanydróton ül 12 madár, Pista a csúzlijával lelő egyet közülük, hány madár marad a villanydróton? Vigyázz, alaposan gondold meg a választ!” Nem volt mit meggondolni, meg is írtam a helyes választ: Tehát a villanydróton 11 madár maradt még. Ma este Apa nézte meg a házi feladatomat – vele mindig nehezebb – és azt mondta, gondolkodjak még, mert a valóságban ez nem így van egészen. Tudtam, hogy baj lesz belőle.
Mindig az a valóság, amit a felnőttek annak mondanak, aminek éppen akarják. Az ő valóságuk az egyik nap ez, a másik nap meg amaz. A valóság az, hogy 12-1=11, más valóságon nem is érdemes gondolkodni. Aztán Apa nevetett, és azt mondta, hogy egy fia madár sem marad a dróton, mert a madarak megijednek a csúzlizástól, és mindnyájan elrepülnek. Nagyon kiborultam, úgy volt, hogy ma naplót sem tudok írni, de Anya megnyugtatott. A számológépébe is beütötte, hogy 12-1=, és neki is 11 jött ki. Ez a valóság. Olyan ez az egész világ, mintha egy mély kútba esnél, ahol hiába van hangod, nem hallatszol, hiába van látásod, nem látsz. Hiába vagy önnön magad, ebből itt lent semmi sem látszik Ez a valóság.
Faragó Ferenc
az AÉE elnöke