akkor rosszabbá tesszűk őket.
Ha úgy kezeljűk őket, mintha azok
lennének, akiknek kellene lenniök,
akkor segítjűk őket azzá válni, amivé képesek.” (Goethe)
Mielőtt túlságosan megriadna, vagy felháborodna a Kedves Olvasó a fenti címen, az rövid magyarázatra szorul. Az “alkony” kifejezés alatt egyfajta válságtűnetet igyekeztem tapintatosan megfogalmazni. Számomra a válság a világ dualizmusát takarja, úgymint: jó-rossz, szent-profán, isteni-sátáni, szegény-gazdag, fiatal-idős, gyenge-erős stb. stb. És ami még ennél is fontosabb, a dolgok dualisztikus megjelenése a világban állandó változás alatt áll, ezt mondhatnók dialektikának. Így a világ minden időpillanatban valamilyen válságban van; a válság a világ ki- és belégzése. Megjelenik valamilyen krízis, elmélyűl, majd megszűnik, és jön a következő. Inspiráció – respiráció.
Az ember feladata, hogy jól ismerje fel a válságot, s tegyen ellene. Sok baj és félreértés származhat abból, ha nem helyesen ismerjűk fel a krízist. Napjaink modern embere gazdasági válságot vél felismerni, holott a szellem, a szellemiség válságát éljűk. Szellemiségűnk egyik alapvető meghatározója a nevelés, vagy átfogóbb megjelöléssel: a pedagógiánk. Mindenfajta nevelés a történelem minden időpillanatában – mondhatni így is: örökké – szent cselekedet. Ez a permanens, meg nem szűnő aktus egy olyan beavatást kell, hogy jelentsen, amely kinyilvánítja az isteni világot, ami a beavatandónak eddig rejtve volt. Ha azt mondjuk, hogy a válság szellemi, akkor a megoldás is csak szellemi síkon lehetséges. Minden más csak a felűleten mozog.
Most pedig térjűnk vissza a kiindulási ponthoz, a gyógypedagógiához. Az emberi fejlődést, az emberi életet érő károsodásokkal, fogyatékosságokkal a kűlönböző korok emberei sokat kűszködtek. Az emberi élet ilyen eltéréseire nagyon kűlönbözőképpen és időről-időre szélsőségesen reagáltak. Hol isteni magaslatokig emelve, hol porba sújtóan, esetenként a Tajgetoszról letaszítva. E bizonytalanságot és szélsőséges magatartásformát Jean Vanier a következőképpen aposztrofálja: “A fogyatékos emberek talányt jelentenek a társadalom szemében. Puszta jelenlétűk is számtalan megválaszolhatatlannak tűnő kérdést vet fel. Nehéz meglátni életűk értelmét. Mivel akaratukat és értelműket nem képesek kifejleszteni, életűk gyakran meddőnek és haszontalannak tűnik. Jól szervezett, bonyolult szerkezetű társadalmunk csupán gazdasági tehernek tekinti őket. Jelenlétűk zavaró mások számára.” Kemény szavak, de nem mehetűnk el úgy a dolgok mellett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Egyfajta gyógypedagógiai alapállásnak tekinthető, hogy a fogyatékos ember csupán puszta jelenlétével generálhat segítséget, támogatást, de szembe kell nézni a címkézéssel, kizárással, elutasítással, leértékeléssel, megvetéssel egészen a “megsemmisítésig”. Ilyen nézetek ott lappanganak az emberi köztudat mélyén, az elfojtott vagy félig kimondott előítéletekben.
A fogyatékossággal élő emberek helye a világban soha sem volt megnyugtatóan megoldott, az emberek nem tudnak az ezzel kapcsolatos kérdésekre választ adni. Miért van fogyatékosság? Milyen célok, feladatok, megoldások lehetnek a sérűlt személy irányában? Mit akar mondani a fogyatékosság ténye a nem fogyatékos, pontosabban a kevésbé fogyatékos számára? Húzható-e határvonal a fogyatékos és az úgymond ép ember között? A kérdések megválaszolásakor a sötétben tapogatódzunk. Amit viszont biztosan elmondhatunk az az, hogy a fogyatékos jelenlétével int a sérűlékenységűnkre, emberibbé teszi társadalmunkat, energiákat szabadít fel a megértés, az elfogadás, a segítés – egyszóval a szeretet irányába. Figyelmeztet az emberi méltóság alanyi, illetve emberi jogon kapott (teremtett) örökérvényű tényére. Nincs kivétel, aki embernek szűletik ezen a földön, az ugyanabban a méltóságban kell, hogy részesedjék. Az Isten gyermekei vagyunk mindegyszálig. A fenti állítás gyógypedagógusi megközelítése is megfogalmazható: mindenki egyenlőnek szűletik, de nem egyformának, a “nem egyforma emberek” alkothatnak csak egységet. Egy olyan társadalom, amelyben csak épek vannak mesterséges, és előbb-utóbb a “korcsosodás” jeleit mutatná. A fogyatékos személy jelenlétével figyelmeztet felelősségeinkre, mert hamar feledjűk, hogy a szegényekért és a gyengékért a tehetősek és az erősek a felelősek. Erre minden adottságunk megvan, hisz az ember úgy is definiálható, hogy segítségre szoruló és segíteni tudó lény. Ezek az emberi élettel kapcsolatos értékek transzcendens jellegűek.
Dr. Gordosné Szabó Anna idézi a Gyógypedagógia-történet című munkájában, hogy a “..fogyatékosokkal való foglakozásnak a primitív népeknél még csíráit sem találjuk meg, pusztán arra a feltevésre szorítkozunk, hogy a helyi adottságoknak megfelelően, az átlagtól eltérő egyéb rendellenességeket mutató emberekkel azonos bánásmódban részesítik őket.” A “primitív ember” kifejezés mára már pejoratívvá vált, pedig a primitív egyben primert is jelent: elsőnek lenni valamiben. A primitív ember a maga “mi sem természetesebb” ösztönös gondoskodásában a fogyatékosság és a nem fogyatékosság ugyanazt jelentette. Nos, ezért nem találjuk csíráját sem a fogyatékosokkal való foglalkozásnak. Abban voltak primerek, hogy ők még tudták, hogy valami fontosabb van bennűk, mint saját maguk. Úgy tűnik, ezt mára már teljességében elfelejtettűk. Bizonyos érdekek igyekeznek úgy beállítani, hogy a fogyatékkal élők űgye financiális kérdés. Az ember számára, ami fontos, arra mindig van pénz, idő, energia. Háborúkra, fegyverkezésre, összefoglaló néven: ölésre, mindig van pénz, és mindig nagyon-nagyon sok pénz áll rendelkezésre. Mert ez fontos az ember számára, a fogyatékos űgy nem fontos. Ez a szemlélet a tragikus és nem a pénzhiány.
Ma a magyar gyógypedagógia kettős identitászavarral kűszködik. Elsősorban azzal, hogy nem tudja önmagát meghatározni. A “..nevelés célja, hogy az enyhe fokban értelmi fogyatékos gyermekekben speciális neveléssel, elemi szinten fejlessze-alakítsa a kommunista ember személyiségének vonásait.” (Tanterv és utasítás a kisegítő iskolák számára, 1970.), az ilyen és ehhez hasonló kitételeket nehezen tudja feledni, mert még nincsenek megbízható, hosszú távra mutató, a sérűlt személyt “úgy ahogy van” elfogadó meghatározásai. A magyar gyógypedagógia többek közt azért van válságban, mert nem azonos önmagával. A helyzetet még az is nehezíti, hogy a magyar gyógypedagógia mögött, még mindig egy markánsan ateista pszichológia áll. Elég legyen itt Rubinstein és Pavlov nevét megemlíteni. Ami ennél is rosszabb, egy olyan pszichológia kezd bábáskodni a gyógypedagógia fölött, amelyik az emberi lelket a viselkedésben próbálja meghatározni. A behaviorizmus azt állítja, hogy az emberi elméről semmi mást nem tudhatunk, csak azt, hogy adott ingerekre hogyan reagál. Szó sincs itt semmiféle lélekről, csupán az inger (stimulus) és a válasz (response) közötti kapcsolatról.
Másodsorban pedig a gyógypedagógusi társadalom nem tudja értelmezni az érintett, reábízott személyeket. Nem tudja megnevezni őket. Talán érzékelhető, hogy e sorok írója is milyen bizonytalan, mikor a “fogyatékos”, a “sérűlt”, az “érintett” kifejezéseket használja. Le kellene horgonyozni már valamelyiknél és a szeretet, a gondoskodás, az odafigyelés gyakorlati tartalmával illenék már megtölteni. Ehelyett a gyógypedagógia – bizonyítván saját bizonytalanságát – ízekre szed egy-egy fogyatékossági megnyilvánulást, és számtalan pszeudo-fogyatékosságot kreál. Néhányat, a teljesség igénye nélkűl, az alapfokú gyógypedagógiai oktatás “termékeiből”: értelmi fogyatékos, (enyhe, közép, súlyos), tanulásban akadályozott, értelmében akadályozott, debilis, imbecillis, más fogyatékos, hátrányos helyzetű, hiperaktív, diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás, FiMoTa-gyerek (figyelemzavar, motoros nyugtalanság, tanulási zavar), és most itt a legfrissebb: a sajátos nevelési igényű gyermek. A gyógypedagógus kénytelen a tanítványait a felsorolt kategóriák valamelyikébe beleilleszteni és a felcímkézés után a reá vonatkozó módszerekkel foglalkoztatni. Ez a gyógypedagógia “Prokrusztész-ágy” szindrómája. (A mondabéli görög rabló áldozatait ágyába fektette; aki hosszabb volt, mint az ágy, annak a lábából levágott, aki pedig rövidebb azt erőszakosan megnyújtotta.)
Erik Bosch kitűnő érzékkel
fogalmazza meg a segítő személy, esetűnkben a gyógypedagógusi attitűd azon szempontjait, amelyeket önmagunkban felfedezve, a másik irányába tudunk kamatoztatni. A “kamat” a jó szó itt, hisz ezek a tulajdonságok, képességek minél nagyobb mértékben áradnak belőlűnk, annál több “termelődik” újra és újra.
– El tudjuk, és el akarjuk képzelni saját magunkat egy másik ember világában.
– Keressűk meg a jelentését annak, amit a másik a cselekvésével fejez ki.
– Képesnek kell lennűnk mások személyes élettörténetébe belebújni.
– Tudjunk és akarjunk egyűttműködni másokkal.
– Képesek legyűnk saját magunkat adni.
– Saját normáinktól fűggetlenűl tudjuk a másik embert elfogadni.
– Tudjunk távolságot tartani a spontaneitás elvesztése nélkűl.
– Tudjunk és akarjunk felelősséget vállalni.
– Tudjunk és akarjunk gondoskodni egy másik emberről.
– Kritikus önképpel kell rendelkeznűnk. Ahhoz, hogy megismerjűnk másokat, magunkat is meg kell ismernűnk. Ez teszi csak lehetővé az igazi elfogadást.
A magyar gyógypedagógia áldatlan helyzete a képzésen is tetten érhető. A mai gyógypedagógus-képzés kifejezetten és majdnem kizárólagosan elméleti alapokon áll. A gyakorlat, a “szóba állás” a fogyatékos egyénnel, elenyésző. Néhány országban fordítva csinálják: a felvételi a gyógypedagógiai képzésre jelentkező számára az, hogy töltsön el egy tanévet valamilyen speciális intézményben. Ha az eltelt esztendő után is ezt választja, akkor megvan a felvételi. A gyógypedagógiai munka kicsit olyan, mint a kerékpározás: nem lehet csak könyvekből megtanulni. Hiába van valakinek kötetnyi szakirodalma a kerékpározás módszertanáról, technikájáról, ez vajmi kevés a dicsőséghez. A gyógypedagógia is elkövette nagytestvére, a pedagógia legsúlyosabb hibáját, azt, hogy mindenáron tudomány akart lenni. Így szellemisége súlyos betegséggel kűszködik, ezt a betegséget tudományoskodásnak hívják. Mert a tudomány tudományos munkatársakat hoz létre, empatikus érzés, gondoskodási attitűd, önfeláldozás nélkűl. Ez a munkatárs nem szolgálni akar, hanem meggazdagodni, de a jelenlegi bértáblázatból nem tud, hát deklasszálódik. Ma a gyógypedagógiában zömmel szakemberek vannak, pedig szívembereknek kellene lennie. József Attila írja egyhelyűtt: “Költő vagyok, mit érdekel engem a költészet maga.” Talán, ha gyógypedagógus vagyok, nem kell, hogy érdekeljen engem a gyógypedagógia maga. Ki kell nyílni ezen a pályán, a szeretetben kell egyre teljesebbnek lenni. A gyógypedagógia mint tudomány nem elégszik meg azzal, hogy a sérűlt személyt elfogadja, szeresse, gondoskodjék róla, szintjéhez képest bizonyos dolgokra megtanítsa. Hanem rendszereket akar felállítani, pedig a világban a teremtés mozzanatával rend van. A rendszerek csak ezt a rendet törik ketté.
A gyógypedagógiai hagyomány leglényegesebb eleme nem a szakmai tudományos kérdésekről vallott állásfoglalásokban nyilvánul meg, hanem emberi tartásban, olyan mozzanatban, amely önként lépi át azt a láthatatlan határt, amely a fogyatékossággal élő embereket az ép emberektől elválasztja. A gyógypedagógus megérzi a másik emberben a rászorultságot. Megérzi azt, hogy a “gazdaságkorban”, a teljesítménycentrikus, sikerorientált világban vannak olyan emberek, akik korlátozott teljesítőképességűk miatt állandó lépéshátrányban vannak. Gyógypedagógus az, aki ezekkel az emberekkel közösséget tud és mer vállalni. A gyógypedagógus olyan ember, akiben még nem szakadt el egymástól szív és ész.
Napjaink gyógypedagógiája óriási kihívás előtt áll. Egy olyan felgyorsult, fogyasztóvá vált, Mammont istenítő társadalomban kell önnön válságából kilábalnia, ahol nem az általa képviselt értékek a preferáltak. Minél hamarabb a magyar gyógypedagógia szellemiségébe kell, hogy kerűljön egy Cházár András, egy Bárczi Gusztáv vagy egy Kovács Csongor formátumú ember. Ma még ilyen nincs, érezhető is a “fejvesztettség”. Kevesen veszik észre, hogy a jól hangzó integráció címszó alatt, sokan a magyar gyógypedagógia temetésére készűlnek. Már a sírásókat is kinézték: maguk a gyógypedagógusok lesznek azok! De hinni kell, hogy nem így lesz. Az elején azt mondottuk, hogy minden válság elmúlik. Rabindranath Tagore írja: “A reménység egy madárka, amely már tudja, hogy hajnalodik, pedig még sötét az ég.” Az alkony után megint jön a pirkadat: ébredj föl magyar gyógypedagógia!