Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló könyvüket folytatásokban közöltük. Kati ebben a részben eljut az iskolai előkészítő osztályba. Életében lezáródott egy fejezet, s ezzel mi is befejezzük mindennapjainak nyomon kísérését.
Mit jelent az, hogy „jól működő család”? Ezt meg kell magyarázni. Először is: pontosan kialakultak szerepeink. Létrejött a munkamegosztás. Tudatosan szerveztük jó előre, egy-két hétre, a házimunkát, a bevásárlásokat, közös gyermekes programjainkat, és készültünk munkahelyi feladatainkra. Így nem éreztük megterhelőnek életünket.
Sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne világot látni. Ágival kettesben szerettünk volna kicsit utazni. Persze a nagyszülőknek átengedve unokáik teljes élvezetét. A „külföld” akkoriban a „szocialista tábor” határain belül volt értendő. Ide is csak hosszas procedúra segítségével lehetett eljutni. Minden esetre fillérjeinket előre rakosgattuk, hogy egy IBUSZ vagy szakszervezeti útra váltsuk, ami mindössze pár nap. (Előzménye: 1961-ben volt egy négynapos tátrai, repülős társas utazásunk, egy Malév IL–12-es géppel.)
Változatosan telt el a ’65-ös nyár, ami kikapcsolódást, pihenést a gyerekeknek és nekünk sok élményt, örömöt jelentett. Peti is átélte ómamáéknál mindazokat a dolgokat, amelyek korábban Katit jól szórakoztatták. A kutyus, cica, pipik, Tóték tehenei, a ló, a libák és a bárány, mind-mind érdekesek voltak számára. Először félt tőlük, majd tartózkodóan ugyan, de megbarátkozott velük, főleg az aprójószággal. Az utazás különösen tetszett: hosszút vonatozott, átszállással, két pályaudvar érintésével, volt közben trolizás, nyüzsgés stb.)
És következett az új tanév.
Ágiék iskoláját bővítették, mert nagyobb gyermeklétszámot kellett ellátniuk. A városkörnyéki falvakból is Vácra vették fel a gyógypedagógiai iskolás gyermekeket. Az is szaporította gondjainkat, hogy „albérletben” tanítottak, a siketnéma intézet iskolaépületében. Ez utóbbi dolog azzal járt, hogy Ági állandó délutános műszakban dolgozott. Így csak reggel és késő délután, valamint hétvégén, azaz csak vasárnap tudott családunk együtt lenni. Ez az életrend több-kevesebb nehézséget okozott. Sokat gondolkoztunk, terveztünk, hogy jusson elég idő a gyerekekre.
Csodálatos fejlemények következtek, Katit felvették Ági iskolájába előkészítő osztályba! Sok-sok sikertelen próbálkozás után, végre valóra vált: gyermekközösségbe kerül a lányunk. Weiss doktor néni határozott javaslatát végre 1965 szeptemberétől sikerült megvalósítani! Kati anyukájával ingázott Dunakeszi és Vác között. Ellentétes irányban közlekedtem velük, de hamar megszoktuk ezt a változást is. Petike korához képest nagyon érdeklődő, jó fiúcska volt. Elmúlt másféléves. Együtt háztartottunk Petivel (porszívózás, takarítás vagy ruhaöblögetés, terítés stb., ami éppen aktuális volt.) Ha maradt idő vagy könyvet nézegettünk, vagy játszottunk, majd kulikocsis utazás következett.
A kis erdőn át anyuka és Kati elé mentünk az állomásra. Mindig igyekeztünk odaérni, mert Peti imádta a gőzös mozdonyt, a 424-es füstös mozdonyt. Ha nem az jött, komolyan megjegyezte: Ez másik volt.
Az érkezés után boldogan ballagtunk négyesben hazafelé. Út közben, régi jó szokás szerint, megbeszéltük a látottakat. Mindig Kati kedvencei felé mentünk, a kiskacsák „fejé”, megnéztük a kutyusokat, az országúton az autókat. Petinek mindig meg kellett nevezni valamennyi típust. Meg is tanulta, néhány hónap múlva már ő sorolta. Hazaérkezés után kezdődött a vacsorakészítés, utána következett egy kis játék. Majd jött a szeretett tévémaci esti meséje. Imádták Mazsolát, Manócskát, az aranyos bábfigurákat, meg a többi történetet.
Kettőnk közös dolgai a gyerekek lefektetése után következtek, közös házimunkák, iskolai előkészületek.
Körülbelül hasonló időbeosztással rohantak napjaink. Rohantak a hetek és a hónapok is.
Sok örömünket leltük tanulóinkban is. Siket növendékeim, mint pályámon mindvégig, kedvesek, szeretetre méltóak voltak. Ági tanítványai is. Ők talán, néhányukat tekintve nem voltak valóban értelmi fogyatékosok. Ők voltak azok a gyermekek, akiket kiutáltak a város általános iskoláiból. Igaz, valamilyen okból mindannyian több törődést, figyelmet igényeltek. Szeretettel, ragaszkodással hálálták meg Ági és kollégái gondoskodását. (Mai napig is örülnek Áginak, ha találkoznak, kimondatlanul is, pillantásukkal is éreztetik szeretetüket.)
No, de ne szaladjunk annyira előre. Beszéljünk Kati előkészítő osztályos dolgairól. Lányunk két nagyszerű tanító nénit kapott. Rozinka néni lett az osztályfőnök, Gizi néni a napközis. Igaz, napközibe nem sokat járt Kati, mert csak addig tartózkodott ott, amíg Ági dolgozott. Egyik tanító néni sem volt gyógypedagógus, mert ez idő tájt gyógypedagógusokban nagy volt a hiány. Sok kolléga csak ideig-óráig ingázott a városba Budapestről. Rozinka néni és Gizi néni a városban elismert, nagytekintélyű pedagógusok voltak. Pályájuk során mindig alsó tagozatos gyerekeket tanítottak, és nagyon sokat tettek a nehezen nevelhető, problémás gyermekekért. A kicsit több kereset és Ági iskolájának kiváló légkörű közössége vonzotta őket. Hamar beletanultak új szerepkörükbe, már ami a gyógypedagógiát illette.
Kati jó kezekbe került.