Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló könyvük folytatását közöljük. A könyv – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),… hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Kati nem öltözött egyedül, azonban nem maradt közömbös, “együttműködött”. Nyújtotta a kezecskéjét, lábacskáját , ami következett. Ez azonban kevés volt az óvodai felvételi alkalmassághoz. Beóvodázhatatlan – ezt a rémisztő szót egyik “óvó-védő szakdiplomátlantól” hallottam.
Dr. Lányiné Engelmayer Ágnes: Gyereklélektan könyvét hívom segítségül saját tapasztalataink mellé. Úgy gondoljuk ezt is föl kell használni, mert pontosan Kati miatt kerestünk “megegyező tüneteket” más kisgyermekeknél. Az időbeli elcsúszások az akkori gyógypedagógiai szisztéma szerint hasonlóak voltak az öt-hat éveseknél. A kísérleti, átmeneti, előkészítő osztályos gyermekeknél a magatartás megfigyelésekor sok esetben tapasztaltuk: minden iránt közömbösek; sokan teljesen elzárkóznak; nem játszanak, nem létesítenek kapcsolatot társaikkal. Ugyanakkor gyakran produkálnak dührohamokat, nehéz ilyenkor befolyásolni őket. Sokat sírnak. Önkiszolgálásban is elmaradásokat lehet észlelni, talán az egyetlen pozitív kezdet például: öltözésben történő együttműködés. Tehát a fentebb írt eltérések azért íródtak jelen időben, mert mindezeket ma is tapasztalhatjuk, de “időben előbbre csúszva”, azaz már kifejezetten óvodás korban.
A lassan, de biztosan, negyedik életévéhez közeledő Kati, meg kis neveltjeink egy kisebb része, hasonlóan volt jellemezhető. A fogyatékosságukon kívül, még érzékelhető volt másságuk, épp úgy, mint a mi csemeténknél.
Áginak előkészítős tanítványai voltak ebben az időben. Ő nagyon jól tudta alkalmazni azt a szemléletet, amit Katink fejlesztésénél tettünk: a kedves, közvetlen, de határozott következetességet.
Gondolkodásmódunk, kis tanítványaink megfigyelése, sokat segített Katink esetében. Azért is, mert másságát egyre inkább megismerve megoldásokat kereshettünk a “kis szerencsétlen” kizárólagos dédelgetése helyett. A határozottság nem zárta ki a szeretetet. Sokszor igen nehéz volt elérni, amit akartunk, lehetőleg úgy, hogy ne keresztezzük akaratát (amit már láttunk megnyilvánulni), ezt természetesen igyekeztünk elkerülni. Különösen eredményes volt, ha Kati érzékelte örömünket.
1963. november. Kati nagyot nőtt. Jó húsban van. Jóízűen eszik, szereti a gyümölcsöt, a főzelékeket, húsféléket. Kinőtte örökölt vagy vásárolt ruhadarabjait. Igyekszünk mindenfélét beszerezni. Nem drága a gyermekruha, nekünk mégis gondot okoz a vásárlás. Hiába, most is le kell írni, nagyon kevés a két pedagógusfizetés. Mi fizettük a nagycsalád rezsijét, a biztosítási díjat, a szükséges javításokat, minden “közkiadást.” Ezt nem panaszként írom le. Hiszen a fiataloknak illik az idős nagyszülőket, szülőket támogatni. Mami, dédimama és papa oly mértékben rendelkeztek fizetéssel, illetve nyugdíjjal, hogy az akkori, közzé nem tett létminimum felét sem érték el. Az idő tájt nem illett követelőzni. Dédipapa az előző rendszerben kizsákmányoló volt, mert szobafestő-mázoló önálló iparosként, segéd és tanonc nélkül tengette életét. Rákosi elvtársék aztán besorozták a híres ktsz-be, ahol minden szakma képviselte magát egy-két iparossal, akik eltartották a hivatali apparátust, szakszervezeti és pártvezéreiket. Az utóbbiak együtt, majdnem többen voltak, mint a dolgozó szövetkezeti tagok. Nagypapi, hála Isten, egészséges volt. Egész életében imádta a kiforrt szőlőlevet, meg ahogy ma mondják, mind azt, ami a-val kezdődik, s egyáltalán nem vetette meg a gyengébb nemet. (Mindezekért poraiban ma is isteníti leánya, a 92 éves mami.) Sajnos kissé elkalandoztam, de időnként érzékeltetni szeretném a kort és körülményeket, amelyben éltünk, mert meghatározta életünket.
Kati továbbra is stagnál, változatlanul azon a szinten van, amit elért az említett gyarapodáson kívül. Magzatunk viszont példásan viselkedik, szépen fejlődik. Ági hála Isten egészséges és nagyon boldog.
Gyorsan telik az idő. Már közelít 1963 karácsonya. Gondolkodunk azon, hogy elvisszük Katit a munkahelyemre, a talán egyedüli, részben nyilvános gyermekrendezvényre, az un. “télapó ünnepélyre”. (Mikulásról szó sem lehet, hiszen a “gyed maróz”-t1, a télapót kell kiemelni, a szovjet gyerekek kedvencét országosan . A Mikulás, Szent Miklós püspök, klerikális mivolta miatt szóba sem jöhetett). Tehát intézeti rendezvény, ahol a családtagok gyermekei is jelen lehetnek a siket gyermekek műsorán, a télapó nekik is ad szakszervezeti szaloncukros csomagocskát, meg esetleg átadja a családi, “maszek” csomagocskát.
Végül hosszas töprengés után mégsem vittük el Katit. Döntésünket az motiválta, hogy nem akartuk megkockázatni a kudarcot. Azt, hogy lányunk hisztis üvöltéssel utasítsa el a számára szokatlanul sok felnőttet és gyermeket. Ekkor már egyáltalán nem bírta elviselni a nevetést. Nem tudtuk, miként reagálna a tömeges tetszésnyilvánításhoz, a tapshoz, a télapóhoz, meg ahogy a kollégák közvetlenül neki kedveskednének.
Belátom, lehet hogy szakemberként helytelenül tettük, hogy nem volt bátorságunk Katit elvinni. Sajnos minket is, mint a többi szülőt, nagyon frusztrált, ha Kati feltűnést keltett kirívó magatartásával, másságával. Ebben az időben elég sokat utaztattuk. Ha csak néhány órát is, de beutaztunk Pestre vonattal, mint korábban is tettük. Az ilyen rövid kirándulások alkalmával sem “tisztelte” alkalmi környezetét. Sokszor minden látható ok nélkül kezdett az utcán üvölteni. Próbáltuk nyugtatni, csillapítani. Az utca embereinek azonnal volt véleménye: “Micsoda szülők, jól elnevelték! Pár pofon, és el lehetne hallgattatni! Miért kínozzák ezt a szerencsétlen gyereket! Rendőrt kéne hívni!”. A nyilvánosságtól sok ehhez hasonló jó tanácsot, megaláztatást lehetett hallani. A mai napig nem sok segítséget kapnak a szülők másságban szenvedő gyerekeikhez. A társadalom műveltségi szintje szinte semmit nem emelkedett az elmúlt emberöltő alatt. Ezt kisgyermekes szülőtársaink tanúsíthatják. Hazánk e tekintetben messze elmarad több kultúrállamtól.
Merészen azok a gondolatok foglalkoztatnak, hogy mi lenne, ha a serdülő középiskolások nevelést is kapnának. Nemcsak a korszerű számítástechnikát sajátítanák el sokan mesterfokon, hanem megtanítanák őket arra is, hogy mi az a humánum. Tanulnának emberismeretet, kis mentálhigiénét. Ránevelnék őket az idősek, szüleik, nevelőik és egymás tiszteletére. Megismernék a másságot. Jó lenne, ha általában és minden tekintetben megértenék az emberek egymás iránti felelősségét. Jó volna, ha kicsit észrevennék a szerelem tárgyául használt iskolatárs-partnerekben a leendő édesanyát, édesapát. Az aztán mindennek a csúcsa lehetne, ha gondolnának a majdan születő kis utódra. Azt hiszem ezeknek a “súlyos” elvárásoknak a megvalósulása lenne az új évszázad legnagyobb vívmánya! Úgy gondolom, hogy egyik iskola pedagógiai programjának előírásai sem tiltják az iméntiek megtanítását.
(Következő számunkban folytatjuk)
Jegyzet:
1gyed maróz = télapó oroszul