Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvüket folytatásokban közöljük. Könyvük – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),.. hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
1963. szeptembere, újabb tanév kezdete.
Első teendőink egyike a téli tüzelő beszerzése volt. Szenet vagy brikettet kellett vásárolni. Ez úgy ment, hogy estefelé lekerekeztem a vasútállomáson levő TÜZÉP-telepre. Megnéztem toltak-e ki tehervagonokat szénnel? A szén megfelelő-e ? Ha igen, akkor hajnalban sorba kellett állni. Befizetni a 60 mázsát. Utána a körben somfordáló fuvarosok egyikét kiválasztani, “felkérni” a szállításra. Majd otthon készenlétben várni a tüzelő érkezését. Ha nem volt hajlandó a ló behozni az udvarba, akkor az utcáról vödrökkel kellett lehordani a szenet a pincébe.
Mint a hangyák, a nyáron és egész évben megtakarított kis pénzünkből folytattuk a további “felkészülést”. Paradicsomot kellett venni befőzésre. A dunakeszi piacon volt abban az időben a világ legjobb dunai ártéri paradicsoma. Gyönyörű érett paradicsomokat árultak. Csak úgy, minden nélkül harapva, olyan volt, mint a legfinomabb déligyümölcs. Szóval kerékpárjainkon 120 kg paradicsomot vittünk haza, amit a mamák hangyaszorgalommal feldolgoztak. A paradicsomot követte a többi befőzni való: őszibarack, lecsó stb. A mi feladatunk az anyagiak “folyósítása” és az áruszállítás volt kerékpáron! (Ez utóbbi volt a fő közlekedési és szállítási eszközünk).
Miután felkészültünk az említett dolgokkal a munkába járási időszakra és a télre, indulhattunk is az értekezletekre, a tanév “karanténszerű felkészítésére”, a hivatali semmittevésre: értekezletekre, fejtágítókra. Ezen alkalmak szüneteiben elmélyülten hallgattuk egyes főnökök nyári beszámolóját, például a Szovjetunióban szerzett élményeikről.
Szóval szeptember, 1963. Ági körülbelül a negyedik hónapban. A tanév indul. Kati a mamák napi felügyelete alatt. Indult a bejárás. Ismét olyan órarendem volt, hogy egy héten ötször reggel fél 7-től délután 5-ig voltam távol. Ági is több alkalommal későn ért haza. Egyébként továbbra is érvényben volt a negyedéves tanévbeosztás, osztályozás, a korábban már említett jelentések. Mindezeket figyelembe véve szerveztük meg családi életünket, Kati nevelését, fejlesztését. Valamennyi tevékenység továbbra is folytatódott. Már óriási volt a különbség. Mondtuk, hogy mit, milyen játékot, “eszközt” vegyen elő.
Megbeszéltük, hogy mit csinálunk, mit fogunk játszani. Tehát szöveg kíséretében folytak a dolgok. A könyvolvasás is tartalmas beszélgetés volt. Lehetett csak úgy is mesélni Katinak, és továbbra is imádta a sétákat, kirándulásokat. Ami leginkább kevésnek bizonyult, az az idő. Három vasárnap volt zavartalan, a negyedik vasárnap a kötelező “látogató vasárnap” volt. Ekkor jöttek a szülők az intézetbe gyermekeiket meglátogatni.(Tilos volt a gyermekeket hétvégére elvinni). Csak az iskolai szünetekben utazhattak haza. Mi a látogató vasárnapokon tudtunk érdemben beszélni a szülőkkel a gyermekeikről.
Kati már elmúlt három és fél éves. Ilyenkor már egy ép kisgyermek minimum kiscsoportos óvodás, majdnem tökéletesen önkiszolgáló. Sajnos lányunk az önkiszolgálásban nagyon elmaradt. Szajkózta ugyan amiket mondtunk, de nem csinálta. Továbbra sem volt, és nem is akart szobatiszta lenni. Az öltözésben, azon kívül, hogy nyújtotta a kezét, lábát és mondta utánunk, hogy mit kell csinálni, nem tett semmit hosszú idő óta. Nem volt hajlandó egyedül még próbálkozni sem. Továbbra sem akarta az idegen gyermekeket, felnőtteket elfogadni. És továbbra sem találtunk elfogadható indokot a heves dühkitörésekre, hiába akartuk azokat megelőzni. Ugyanis most már előjelek nélkül kezdődtek a rohamok. Kati újra kicselezett minket, mint a szobatisztasággal. Itt említem, hogy aki autistákkal foglalkozik, mindegy milyen minőségben – szülő vagy szakember – nagyon kreatívnak kell lennie, hogy újabb és újabb befolyásolási, fejlesztési módot találjon. Szüksége van türelemre is, mert akár évekig is “azonos szinten maradhat a folyamat”, mint a fentebb említett öltözés.
Többször írtunk Kati erőteljes, hisztis, sokszor már szinte csillapíthatatlan dührohamairól. Mint írtuk, kivédésében ideig-óráig használt a “megelőzés módszere”. Nem mondtunk le arról, hogy keressük a “rohamok” megfejtését. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy ismételten és alaposan tanulmányozzuk a szakirodalmat, módszeresen megfigyeljük Katit. A korabeli könyvek, lélektani tanulmányok alapos átnézése, no meg saját főiskolai tanulmányaink, meg pályakezdő “szakmai tapasztalataink segítségével” alakult ki akkori véleményünk.
Alapvetően: hároméves kor körül a kisgyermeki fejlődés velejárója, többé-kevésbé a (régiesen fogalmazott) “dackorszak”. Az ép kisgyermeknél ez a “frusztrált” élethelyzet következménye. (Az apró egyéniséget például akadályozzuk kedves tevékenységében, “nem engedünk” meg neki valamit, vagy tevékenysége más miatt akadályba ütközik stb. Nem tudja akaratát valóra váltani). Az akadályoztatás, hogy nem tud elérni valamit, kivált egy dacreakciót, ami sokszor komoly dührohamban is megnyilvánulhat. Ezeket fogalmazza meg több szerző is, egybehangzóan.(Könyvünk végén, az általános szokás szerint közöljük a szakirodalom-jegyzéket.)
Tehát Katit egy “felkészült alapállásból” kezdtük vizsgálni. Első és legfontosabb megállapításunk volt: nem “frusztráltuk” Katit. Nem akadályoztuk semmiben. Nem befolyásoltuk semmilyen “szándékát”. Nem törtük meg az akaratát. Úgy láttuk az átlagos kisgyerekekéhez hasonló ellenállást, dührohamait nem válthattus ki. Azt gondoltuk, hátha a fejlesztő foglalkozásaink lehetnek a háttérben. Ez sem igazolódott be. Örült, ha foglalkoztunk vele. Végül – bár nem voltunk biztosak az igazunkban – azt gondoltuk, hogy a váratlanul kirobbanó és megmagyarázhatatlan dührohamoknak Kati mássága az oka.
(Folytatjuk)