Szembesültünk azzal, hogy Magyarországon van egy jó törvény, és van a gyakorlat, ami fényévnyire van ettől a törvénytől, mert szinte semmi nem valósult meg belőle. Amikor a kávészünetekben elmondtuk, hogy mi milyen problémákkal, gondokkal küszködünk, az ír küldött azt mondta: “Ti vagytok a hibások.”
Néha arra gondolok, kicsit keserűen persze, hogy nem volt véletlen, hogy a szocializmus időszakában el voltunk zárva a nyugati utazásoktól. Mert amiről nem tudtunk, az nem fájt, és nem is kérhettük számon. Az az elenyésző számú ember, aki mégis kijutott, ösztöndíjat kapott vagy dolgozott, csak a maga szűk körében terjesztette, mit is látott.
A kinyílt világ, csatlakozásunk az Európai Unióhoz magával hozta azt is, hogy a magyarországi civil szervezetek különféle európai hálószervezetekhez csatlakoztak. Az EASPD is ilyen hálószervezet (European Association of Service Providers for Persons with Disabilities – a fogyatékosságal élő emberek szociális szolgáltatóinak európai szövetsége). A Kézenfogva Alapítvány 1992 óta a tagja, a miskolci Szimbiózis Alapítvány tagfelvétele pedig most van folyamatban. Jakubinyi László, a Szimbiózis vezetője nem először járt EASPD-konferencián. Most épp Rómában volt az egyik munkatársával együtt. Hogy mit tapasztalt, és miért jó nekünk ilyen konferenciákon részt venni, arról beszélgettem vele.
– Mi volt a konferencia témája?
– A 2006. december végén elfogadott ENSZ-egyezmény a fogyatékos emberek jogairól, amit a magyar kormány másodikként ratifikált. Az EASPD grémiuma úgy gondolta, nem elég azt elfogadni, nézzük meg, mi van a gyakorlatban. Mi a törvény alkalmazását akartuk megtanulni, azt, hogy hogyan működik ez külföldön. Hallottunk jó példákat. Ott voltak a törvényalkotók az ENSZ-ből, akik mesés álomvilágot terítettek elénk, biztonságos jövőt a fogyatékkal élőknek. És ott voltak mellettünk a Moldáviából, Romániából jött résztvevők, ahol pörög a gazdaság, és a közgondolkodást áthatja a társadalomtudatosság. Szembesültünk azzal, hogy Magyarországon van egy jó törvény, és van a gyakorlat, ami fényévnyire van ettől a törvénytől, mert szinte semmi nem valósult meg belőle. Amikor a kávészünetekben elmondtuk, hogy mi milyen problémákkal, gondokkal küszködünk, az ír küldött azt mondta: “Ti vagytok a hibások.” Mert ők bezárnák a szolgáltató intézményt, odatennék az egészet a kormány elé, hogy itt van ennyi fogyatékossággal élő ember, akiknek ez a szolgáltatás kell, mostantól oldja meg ő. Ők úgy gondolják, ilyenkor kell a társadalmi engedetlenség. Amikor erre azt mondtam, hogy nem fogom a követ felfelé dobálni, mert az visszahull, az volt a felelet, hogy “itt nem egyedül rólam van szó, hanem a szolgáltatókról. Mert addig, amíg a szolgáltatók nem fognak össze, és nem lépnek föl egységesen, és nem ülnek le közösen az aktuális kormánnyal tárgyalni, addig nem is fog semmi változni.”
– Igen, de minden civil szervezet félti a maga kis pénzecskéjét, és fél attól, ha valamit aláír, valami közös fellépéshez adja a nevét, akkor legközelebb nem kap pénzt.
– Amit az EASPD-n hallottunk, mondtak nekünk, az üzenet sajátmagunknak. Mert mi nagyon gyakran arra kényszerülünk, hogy “egymás torkát átharapjuk”, miközben a nevető harmadik, a finanszírozó, a kormány jár jól. Nem látom nálunk az összefogás erejét. Ezt kell megtanulni.
– Náluk, hogy van? Ugyanolyan sok kicsi intézmény van mint nálunk?
– Országa válogatja, általában náluk is sok kicsi van, de megtalálták azt a közös érdeket, aminek az alapján össze tudnak fogni. Magyarországon mindig lesz egy-kettő, aki megalkuszik, mert ki vagyunk szolgáltatva, és marakodunk a koncon. Tükröt kéne tartani sajátmagunknak, és tükröt kéne tartani a kormánynak is maga elé.
– A finanszírozást hogyan oldják meg? Mert az nem igaz, amit oly előszeretettel emlegetnek, hogy ott a civil szervezeteket nem támogatja az állam. A bélyeggyűjtőket nem, de azokat, amelyek állami feladatot látnak el, azokat igen.
– Országa válogatja, de mondok egy francia példát. Ott létrehoztak egy grémiumot, aminek három szereplője van: a szülők, a szolgáltatók és kormányzat. Kétévente leülnek és megnézik, hogy mik az igények, és azokat milyen szolgáltatásokkal tudják kielégíteni, amelyek ennyi és ennyi pénzbe kerülnek. Mindezeket persze kutatásokkal, számításokkal támasztják alá. Azt mondják, az nem érdekli őket, hogy honnan lesz rá pénz, ők adófizetők, tehát a kormány dolga mindezt finanszírozni. Ők szolgáltatók, az ő dolguk a minőség, A minőséget kérjék rajtuk számon, de azt fizessék is meg. A rossz viszont bukjon meg.
– Ez olyan, mint amikor nálunk a munkáltatók és a munkavállalók meg a kormány leül egyezkedni, hogy mennyi legyen a minimálbér. Nem emlékszem, hogy egységesen felhördültek volna a szociális szolgáltatások civil képviselői, hogy a szociális törvény tavalyi módosításait a kormány nem vitatta meg velük. Pedig van Országos Fogyatékosügyi Tanácsunk, ami elvben ezt a réteget képviseli. Tavaly a módosításokkor a kormány 2008-ra vadonatúj szociális törvényt ígért. Valamikor el kellene kezdeni erről az egyeztetéseket, de még semmi nem történt.
– A Fogyatékosügyi Tanácsnál a delegálásokkal van baj. Harcosabb emberek kellenének. Mi tényleg azt hoztuk haza, hogy párbeszéd kell a felek között arról, hogy mi van, és mit lehet, és kell tenni. Nem azt mondom, hogy vagdalkozzunk, de muszáj, hogy párbeszéd legyen közöttünk. Az Új Magyarország fejlesztési tervben ott van a civil szervezetek támogatása. Üljünk le, nézzük meg, mennyi pénz van, és osszuk el tisztességesen. Mert most mi van? Egyesek sok pénzt kapnak, mások meg nagyon keveset. Példaképp épp most mondtam el valakinek, hogyan is folyik nálunk a finanszírozás. A-ból B-be kell eljuttatni valamit. Van hat ló, a lovakra van három jelentkező. A mai gyakorlat szerint így osztják el a lovakat: három lovat kap az állam, kettőt az egyház, egyet a civilek.
– A kívülálló tényleg azt hiszi, hogy az egyházak kapnak többet, mert úgy van megállapítva a szorzó, hogy azt kapják meg, amit az önkormányzatok a normatíva felett hozzátesznek a civil szervezetek működéséhez. Ott van baj, ahol szegény az önkormányzat, és ott is baj van, ahol az önkormányzat nem köt ellátási szerződést a civilekkel.
– Semmi bajom az egyházakkal, azzal van bajom, hogy ugyanazért a munkáért nem egyforma a pénz. Mindenkinek két ló járna, de amíg ez nem így van, addig az lesz, mint Borsodban, hogy már négy új egyházat alapítottak a “megélhetési fogyatékosok”. Mondják ki, hogy meg akarjuk szüntetni a civil szektort, és akkor mi bezárunk, külföldre megyünk, pályát módosítunk..
– Jó kedved az nem lett, azt látom, de akkor mégis mi volt a végső összegzése ennek a konferenciának? Azt fogják mondani Magyarországnak, hogy ejnye-bejnye?
– Az unió szerint a szociális ágazat belügy1. Tehát: savanyú a szőlő – nekünk, mert valamit tenni kellene. A 8000 tagot szolgáló szervezet csak ajánlásokat fogalmaz meg, hogy mit kellene tenni a gyakorlatban. Nem vagyok bizakodó. Kiszolgáltatottság van a rendszerben, és mindenki félti a pénzét. Amit mi, Szimbiózis, személyesen profitáltunk, hogy találtunk néhány külföldi szervezetet, amelyikkel közösen pályázni lehet, kettőt már be is nyújtottunk. De ez a magyarországi problémákat nem fogja megoldani.
1 Az EDF, az Európai Fogyatékosügyi Fórum épp ezért, a minden uniós államra nézve kötelező érvényű szociális törvényért indította aláírásgyűjtő kampányát. A több mint egymillió nevet tartalmazó íveket 2007. október 4-én adták át Brüsszelben.