Papp Gergely jutott eszembe, amikor Faragó Ferenc írását olvastam1.
Papp Gergely, meg a felelősség és a türelem. A felelősségről a pedagógus, vagy ahogy Gárdonyi nevezte: a lámpás. A türelemről meg gyerekkorom faluja. Arrafelé a falu elviselte a maga “bolondjait”, így nevezték akkoriban az ilyen embereket. Az a kis Békés megyei tanya, és a mellette lévő Ecsegfalva, ahol Papp Gergely élt, a kivétel lehetett – legalábbis ezt szeretném hinni. Mert olyan nehéz szembe nézni az igazsággal, és olyan nehéz tudomásul venni, hogy nem vagyunk jók. Még akkor sem, ha ez a jóság semmi más “áldozatot” nem követel tőlünk, mint azt, hogy ne bántsuk a másikat.
Szomorú és mégis fölemelő történet Papp Gergelyé. (A gombnyomogató zseni – Gyarmarti Orsolya; Heti Válasz 2001. 08. l0.2). Dislexiás volt, ezért az elemi iskolát sem tudta befejezni. “Értelme alig volt fejlettebb egy tizenkét éves gyermekénél, ráadásul igen komoly üldözési és nagyzolási mániában szenvedett. A falu kicsi, zárt közössége nem tolerálta Papp Gergely különcségét.” Tizenhat éves, mikor fényképezni kezd, 1938-ban. Halála után (2000-ben) sajnos házából elvitték a mozdíthatót, a fényképek negatívjai szemétre kerültek. De: “Az a néhány felvétel, amely egy fotóesztéta jóvoltából megmaradt, mégis a magyar fotóművészet nagy alakjává tette az elhunytat.”
Papp Gergely egy negyven évvel későbbi stílusirányzat szerint fotózott: “A véletlenszerű dekomponálás, az ‘elrontott’ fotó ekkoriban kezdett esztétikailag értékessé válni. Papp Gergely pedig ehhez tökéletesen ‘értett’.” Miltényi Tibor esztéta azt mondja “mesterséges tehetségnek” hívják az ilyeneket: “A fotóművészet négy; Papp Gerelyhez hasonló zsenit tart számon.”
Csak ezt senki nem mondta meg Papp Gergelynek, és a többieknek.
a szerk.
Jegyzetek:
1Lásd: Tanévváró gondolatok
2Lásd: A gombnyomogató zseni