Marcipán Eresz meséje Jankóról, a tengerből jött ifjúról szól, aki szerelmét keresi, és épp a gyöngyöt hozó patak elapadásának okát szeretné megtudni.
3. Út Tündérországba
Új napra virradva, új reményekkel jöttek Eresz nénihez a falu gyerekei. A földet kitartóan suvickoló, harapdáló esőt észre sem vették, csak a kérdéseiket igyekeztek fejben tartani s mielőbb a mesemondó elé önteni.
– Eresz néni! Tessék megmondani, hogyan jutottak le a forrásba? – kezdte Szákos Jóska.
– Sötét volt odalenn? – kérdezte Kuttyos Mária – én félek a sötétben!
– Volt térképük? Én rajzoltam egyet!
– Ugyan már! Lent minden út csak lefele vezet. Eljutottak az Alsó Világba?
– Harmadjára sikerrel jártak?
– Természetesen – felelte Marcipán Eresz – csak hát nem minden segítség és útbaigazítás nélkül. Széli kérlek, mutasd meg a térképed!
A fiú vigyorogva terítette ki a térképet. Egész este dolgozott rajta! Szülei többször is ágyba dugták, ő mégis mindig gyertyát gyújtott, hogy készen legyen időre. Csupa szén lett a keze és arca, mire végzett vele.
Széli fantáziája vastag fekete vonalakban, elnagyolt alakokban vetette durva vászonra a forrás mélyén rejtező világot. A mesemondó kérésére mindent elmagyarázott. Manók, ördögök, koboldok, lidércek, sárkányok, szalamandrák és vízitündérek. A térkép tele volt velük, csak nehezen lehetett tőlük látni az utat.
– Nagyon jó! Nagyon jó! – bólogatott mégis Eresz néni. Kezével egy nagy fehér foltot keresett a térkép szélén – az ott, az Tündérország. Ott történt meg a baj és – a kéz a térkép másik szélére lendült – itt van a lejárat, a Gyöngypénz-forrás torka. Sokan próbáltak már átjutni Kőország útvesztőjén, ám mind rajtavesztek. Mély odalenn a sötétség, mélyebb a legsötétebb éjszakánál is!
– Ó jaj, akkor sosem érjük el Tündérországot! – pityeredett el a kis Mari.
– Kit válasszunk hát Tengeri Jankó és Lásdmeg Lednek vezető csillagául?
– Sóhaj Erzsébetet – szólalt meg újra Mari – eddig is az ő szerelme vezette a tengeri gyermeket. Vezesse hát ezután is!
A királylány még tavasszal járt arrafelé, amikor virágba borultak a fák. Talált a füzek alatt tíz vízitündért. Megkérte őket, hogy legyenek az emberek segítségére a Gyöngypénz-forrás felkutatásában, kedvesét pedig tartsák jó szóval, vendégszeretettel, ha erre jár.
– És mit tegyünk, ha utánad kérdez?
– Volt nékem egy szerencsehozó ezüstgyűrűm, amit elveszítettem. Ha megtalálja s elhozza nékem, ásó, kapa, nagyharang válasszon el bennünket.
– Merre igazítsuk útba?
– A világ vége s még egy lépés, és megtalál engem.
Úgy esett, hogy az egyik vízitündér megtalálta az ezüstgyűrűt a nyáron. A baj ott esett meg, hogy megtetszett neki, és akárhogy is győzködték testvérei, sehogyan sem akarta kiadni a kezéből, mikor lombhulláskor a forráshoz érkezett a tengeri gyermek. Szegény Jankó csak sóhajtozhatott utána.
– Micsoda gonosz vízitündér! Hogy lehet ilyen hiú és önző? – keseregtek a gyerekek.
– Ugye megbűnhődik a hiúságáért? – kérdezte a kis Mari.
– Vagy csak ráun valamikor a gyűrűre… – tette hozzá Béni.
– Esetleg nem cserélné el a varázsköveimért? – gurított a szőnyegre néhány festett kavicsot Józsi.
– Sem ezt, sem azt – felelte a mesemondó – a tündér három feladatot rótt Jankóra a gyűrűért cserébe.
– Mik voltak a feladatok? Mondja meg Eresz nénénk, és mi teljesítjük mind!
– No, nem odáig van az! Csak úgy lehettek segítségére Jankónak, ha mesterséget választotok!
Ez nem volt gond a csanágládi gyerekeknek, kik naphosszat segédkeztek apjuknak és anyjuknak mesterségükben. Hamar került ács, bognár, kovács, lakatos, szabó és még akár száz mesterség segítségül, de Eresz néninek csak három kellett. Egy lakatos, egy sakkozó és egy tolvaj.
Félrevonta őket és a fülükhöz hajolt. A többiek kíváncsian közelebb hajoltak, de akárhogy hallgatóztak is, egy szót sem értettek meg a suttogásból.
– Ti hárman most elémentek Jankónak, és ha eljön az idő, füttyentek értetek. Addig egy szót se halljak! Megígéritek?
– Megígérjük!
– Tinéktek pedig, ím az első próba: Tengeri Jankónak meg kell mentenie egy királyt.
Összeállt hát a csapat. Tíz vízitündér tíz embert kézen fogva merült le a forrás mélyébe Tengeri Jankó vezetésével, akinek ajánlkozását nemcsak elfogadták, de vezetőnek is megválasztották. Hadd próbálja ki magát a kormányzásban, ha egyszer királylányt, s vele királyságot akar nyerni.
Tengeri Jankó meghálálta a belévetett bizalmat. Egy nap alatt átvezette őket Kőország víz alatti útvesztőjén egyenesen Koboldvárosba, az ország legnagyobb városába. Éjszaka volt, bár azt csak onnan lehetett tudni, hogy üresek voltak az utcák és a palota környékén is csak egy-két későn érkezett panaszos lófrált. Illedelmesek lévén, nem ébresztették fel az alvó várost. Kerestek egy üres házat – ilyenből sok van Koboldvárosban, mert a koboldok sokkal több házat építenek maguknak a szükségesnél –, hogy megebédeljenek. A kastélytól egy kőhajításnyira találtak is egy elég tágasat.
Már éppen a kunyhó padlójára terítették a kockás terítőt, amikor éktelen ordítozás verte fel Koboldváros csendjét.
Összesereglett a nép a palota alatt, de olyan nagy tömegben, hogy ki sem tudták tenni lábukat a kunyhóból. Sőt egy lökdösődő kobold, még véletlenül az ajtó zárját is rájuk kattintotta. Így csak az ablakokból szemlélhették az eseményeket.
Hasonló problémával kellett szembenéznie a pákosztos koboldkirálynak is, ki egy kis éjszakai falatozásra szökött be a kamrába, mikor rázárult az ajtó. Ő még szerencsétlenebbül járt, mert még a kulcsot is beletörte a zárba. A koboldkirály megrémült, hogy élete végéig itt raboskodhat. Addig kiabált torkaszakadtából, míg az egész várost fel nem verte. Ezt rosszul tette, mert alattvalói mókának vették a dolgot és kikacagták.
No, lesz is nekik nemulass, ha egyszer a koboldkirály kiszabadul!
Vajon lesz-e olyan szerencséje?
– No, mi aztán jó bajba keveredtünk – kacagott Béni – bezártak minket is, meg a királyt is!
– Csak úgy véletlenül – tette hozzá Józsi.
– És vétlenül – csapdosta a térdét a kis Mari.
– Hát, a koboldkirályt azért nem találnám vétlennek – állt föl a térképe mellől Széli – mégis, micsoda király az, aki a saját kamrájában torkoskodik, és még be is zárja magát. Bolondnak való az ilyen, nem királynak! Ha a királynén múlik, az is lesz, udvari bolond.
– De hát az volt régen is – fordított a szón a mesemondó – a mókáiért szerette meg a királynő.
– És mi lett a régi királlyal?
– Nem tudhatjuk, amíg Jankóék ki nem szabadulnak a kunyhóból. Ti hogyan szabadulnátok?
Tudták már, hogy elő kell kerítsék az első mesterembert mielőbb, vagy ők és a király is zárt ajtók mögött penészednek meg. És ugyan ki más lenne itt szabadítóművész, mint az, aki minden zár nyitját tudja. Mert egykor ő alkotta meg mindet, a tolvajok nagy bánatára. Előlépett hát a fonólányok közül a lakatos. Törpe mesterember volt hegyes sipkával a feje búbján.
– Mikor utad zárva látod, itt a kulcsa, nem kell várnod!
Jankóék házának padlásán ott lakott Zirrencsörren, az öreg lakatosmester. Nem volt lakat, aminek ne tudta volna nyitját. A padláslépcsőt is ő zárta-nyitotta a saját kulcsával, mi nem volt se kőből, se fűből, se fából, se sásból, de még vasból vagy aranyból sem. Csakis sóhajból van olyan kulcs, minden századik kívánságra, mint ami neki volt.
Előszedte hát, lenyitott a földszintre és megkérdezte, mi ez a nagy lárma.
– Szükség volna egy lakatosra, azért lármázik most a nép is, meg a király is.
– Hallom már! Tényleg nagy a baj! Több mint tengerben a hal. Csak tán nem ráunt arra a félnótásra?
– Hát koboldéknál az udvari bolond a király?
– Megmutatom, rontom-bontom! Csak az utat bé nem látom!
– Majd mi megtisztítjuk neked – fogadkoztak a falusiak. Tengeri Jankó négy markos legénnyel az oldalán a lakatos mellé állt. Zirrencsörren kinyitotta nekik az ajtót. Bizony jól megizzadtak, mire a palotához értek. Ingjüket, nadrágjukat szakította a tömeg. Nem is akarták beereszteni őket a poroszlók, mert koldusoknak vélték őket. Hanem a lakatos ennek a zárnak is tudta nyitját – egy-egy aranyat fejenként.
Felszaladtak az éléskamrához. A lakatos nagyot füttyentett a zárat látva. Tudta, hogy itt már kulcs nem segíthet!
– Bizony, bizony nehéz eset! Betörés kell, s festék nekem!
Betöréshez az ebédlőasztalt használták. A festék azért kellett, hogy a pákosztos királyt kifestve bolondként vezesse ki az erkélyre. A nép nem tudta, éljenezzen-e vagy nevessen, inkább egyszerre tette mindkettőt.
– Ki ma itten nem nevetett, veressen pudingba csapszeget, s ha ettől jobb kedélye lészen, biza nem marad ma éhen! A számlát a bolond kárára kérje!
Így kapott ingyen lakomát a koboldnép, s így lett szakács a királynéból, pincér a bolond királyból. Hogy Zirrencsörrennel mi lett, azt nem tudom. Úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Tengeri Jankónál boldogabb viszont senki nem volt, hogy sikerrel teljesítette az első próbát: megmentett egy királyt!
A lakatos rövid idő alatt mindenki kedvencévé lett. Csak kár, hogy így eltűnt, köddé lett. Hacsak nem múlja fölül az utána jövő, sokan fognak sírni utána.
– Ne szomorkodjatok! – mondta a mesemondó – Látni fogjuk még Zirrencsörrent, és az ő mindent nyitó csodakulcsát.
– Nekünk mindegy, hogy őt, vagy a kulcsát látjuk előbb, csak a beszédje maradjon rímes!
– Krémes!
– Rémes!
– Mindegy-rímes!
Rímeltek is volna örökké, ha Eresz néni csendre nem inti őket.
– Halljátok a második próbát! Tengeri Jankónak meg kell vernie egy királyt.
Előhoztak egy sakktáblát, de sakkozót már nem tudtak keríteni neki. Helyette kerekeken a szőnyegre gurult egy nagy bajszú török.
A víziördögök királya nagy sakkozó hírében állt Kőországban, és még nem akadt vendég, akit ki ne hívott volna egy sakkpartira. Ő a fekete királlyal volt, ellenfele a fehérrel. Ahogy a fehér király lekerült a tábláról, úgy hullott a sok vitéz dalia feje is a porba. Már egész erdeje volt az ördögkirálynak karóra tűzött fejekből!
Nem tudtak úgy végigmenni országán, hogy Tengeri Jankót észre ne vette volna. Hiába, egy király felismeri a másik királyt, még ha még nem is király! Rögtön be is hívta társaival együtt ebédelni.
Isten azonban nem hagyja el azokat, akik bíznak benne, és bátran mernek kiállni a veszedelem elébe. Az Ördögpalota mellett volt egy szemétdomb. A szemétdombon kapirgált egy öreg kakasmadár, amelyik minden nap egyszer elkukorékolta magát kis birodalma tetején.
– Kukurikú, hajnal hasad! Kukurikú, szív megszakad! Győzni lehet-e győzhetetlent? Űzni lehet-e űzhetetlent? Kukurikú, kicsi pénzem! Kukurikú, nem kell nékem! Kell az másba, eszesebbe, bár nem éri fel azt elme! Kukurikú, helyrehozlak! Kukurikú, megjavítlak! Kicsi eszem sem kell nékem, mind kerékre elcserélem!
No ennek se füle, se farka. Nem is figyelt a bolond nótára a sok vitéz dalia. Pedig jól tették volna. A szemétdombban darabokra törve boszorkányos szerkezet hevert. Csak a kakas tudta, hogyan kell újra összerakni. Lásdmeg Lednek megszánta, és enni adott neki. A kakas hálából elmagyarázta, mit tegyen, melyik csavart, fogaskereket hova tegye.
Éppen időben, mert az víziördögök palotájában már az ebéd végére értek.
– Hát ülj le vélem egy sakkmeccsre, tengerek hercege! Ittunk, ettünk, most már mulassunk is!
Mulathatott biza az ördögkirály, de nem Jankó, hanem a maga vesztén. Háromszor egymás után kapott ki a nagy bajszú töröktől, a világhíres sakkautomatától, amit barátja helyett állított be játszani Lednek, miután megjavította. Ismerte már a törököt az ördög, hogyne ismerte volna. Egy nagy sakkozó alkotta meg még életében. Haragjában a király összezúzta, és a szeméthalomra dobta a törököt, alkotóját pedig vén vízikakassá átkozta.
Az átok megtört. Ezüstszakállú vénség csoszogott be a szobába, és ült le Lednek mellé.
– Köszönöm, hogy megszabadítottál az átok alól! Fogadd hálámat s minden jókívánságomat. Néked s barátodnak hála, bebocsátást kaptam a mennyországba. Isten veled! – búcsúzott az öregember, és köddé vált.
Tengeri Jankó teljesítette második feladatát: a víziördögök királya legyőzetett. Nem is sakkozott ezután többet a király. De ördög nem maradhat móka nélkül – rákapott hát a golfozásra!
– Hát te voltál az? – rángatták ki a második mesterembert a török gúnyából.
– Én! És büszke vagyok arra, hogy ilyet alakít… ehem, alkothattam!
– Te is a pokolra kerülsz majd érte, meglásd! – mondta Józsi.
– Már ott vagyok, különben mért lenne kovács az apám!
A sakkozó mesterember meg is mutatta rögtön tenyerét. Mindenki láthatta, erős kovácskezek lesznek egyszer, ha megnőnek. Béni kezet is rázott vele. Beléroppant a marka.
– Huh, mint egy diótörő! – tapogatta ujjait – több hasznára lennél Jankónak sziklagyúróként ilyen vasmarokkal.
– De neki most nem bütykös kovácskézre lesz most szüksége, hanem ilyen finom, gyengéd ujjakra!
A mesemondó felemelte a kis Mari tenyerét. A vékony ujjakon, mint rózsakvarcon vöröslött át a kályha fénye.
– Miért, mi lenne a harmadik próba?
– Meg kell lopnia egy királynőt.
(A befejező részt következő számunkban közöljük.)
A szerző a budapesti Aura Alapítvány Asperger-klubjának tagja. Az íráson kívül a fényképezést is magas szinten műveli, több kiállítása is volt a fővárosban.