Postaláda

Mindig nagy örömmel veszem kézbe a várva-várt Esőembert. Most is így tettem, és szokás szerint gyorsan átlapoztam, hogy aztán sorban A-tól Z-ig kiolvassam az újságot. Talán mert a mi családunk is határon túli magyar család, ezért akadt meg elsőre a pillantásom a Romániából írt levélen^*. Érdeklődve olvastam el, de mire a végére jutottam, megkeseredett számban az öröm édes íze.

Hasonló problémával kerestük fel mi is ’99. januárjában az Autizmus Kutatócsoportambulanciáját (először ’96. májusában jártunk ott ). Kisfiam Őszre tölti be a kilencedik életévét, és eddig “csak”, itthoni fejlesztésben részesült. Kérésünkre, hogy tudnának-e megfelelő intézményt ajánlani, válaszlevélben hosszú listát kaptunk mindenféle-fajta intézményről, iskoláról, meg egy jó tanácsot: nagyon nehéz, rögös út lesz ez! Hát igen, közben itt nálunk is egy kicsit megváltozott az életünk, mellesleg szükség- és hadiállapot uralkodott az országban, esténként a kora tavaszi tücsökciripelés helyett bombázók húztak el felettünk, a fejemben meg Radnóti sorai visszhangoztak: “Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…”

Újabb ötlet (szintén korábbi indíttatású) fogalmazódott bennünk: talán Debrecenben elfogadnák kisfiunkat. Telefonon keresztül beszéltem dr. Oláh Róza doktornővel; nagyon kedvesen és együtt érzően, de elutasított, mivel külföldiek vagyunk, telítve az otthon, az önkormányzatok újabb szigorításai stb., stb.

Néhány telefon, semmi konkrét dolog, csak a vágy, hogy a mi szépséges autista kisfiunk is járhasson neki megfelelő fejlesztő csoportba. De hová? Hogyan? Mi is magyarok vagyunk, a Vajdaságban élünk, mert itt születtünk, itt éltek szüleink, és akármilyen furcsa, itt is szeretnénk maradni. De szeretnénk a kisfiúnknak is esélyt adni, és egy kicsit magunknak is, hogy ne idő előtt morzsolódjon fel az energiánk. 

Kérem, ha tudnak, segítsenek nekünk! Minden hivatalos papírunk magyar nyelvre lefordítva vár egy újabb ötletre. Az orvosi vizsga, ami a letelepedéshez kell, még hiányzik. Ezt csak papíron gondoltuk, hátha akkor kegyesebb lesz hozzánk valamelyik intézmény. 

Kérem, ha megoldást tudna valaki ajánlani, örömmel vennénk, addig is maradunk tisztelettel: 

U. i. A romániai családnak tiszta szívből sok sikert kívánunk! 

^*Lásd: Esőember 2000. március Postaláda

Sajnos nekünk sincs sok ötletünk, ezért kérünk segítséget az olvasóktól. Valamelyik alapítványi intézményben csak van hely egy auista kisfiúnak. Azt viszont nem biztos, hogy vajdasági olvasóink tudják, egy ilyen intézménybe bejutni pénzbe kerül, és nem is kevésbe.  
(A szerkesztőség)

Tisztelt Szerkesztőség!

Állandó olvasója vagyok már évek óta az Esőember c. lapnak. Az utóbbi számokban több írás jelent meg, amelyik arra kéri a szülőket, hogy írjanak a gondjaikról. Véleményem szerint mindannyian nagyon sok megoldásra váró problémával küszködünk, és időnként úgy érezzük, ez minden energiánkat felemészti. Az állandó készenlét, hogy az adott helyzetben a legjobb megoldást alkalmazzuk gyerekeink és a környezet számára. Nagyon sok kérdés, gondolat foglalkoztat, ezek közül szeretnék néhányat megosztani Önökkel.

Rövid információ a családról: Két gyermeket nevelünk, az idősebb lány 11 éves múlt, ő egészséges. A kisebbik lány, aki autista, 10 éves lesz. Mi még a szerencsésebbek közé sorolhatjuk magunkat, mert családban élünk, igaz férjem nagyon keveset van velünk, megélhetésünk biztosítása miatt… Én még júniusig gyesen vagyok autista gyermekünkkel. Lakóhelyünktöl kb. 20 km-re, Tatán működik egy autista csoport, oda viszem minden reggel autóval, mivel autóbusszal nem hajlandó utazni. 

Továbbra is a családban szeretném őt nevelni. Szerintem fontos körülmény a fejlődését tekintve, hogy itthon szeretet, megértés veszi körül. Az egyik legfontosabb tényező ez, amiért nem adom kollégiumba, a másik a gyerek ragaszkodása a családhoz… 

Ebéd után viszem haza, ahol a közös étkezést követően éli a kialakított életformáját testvérével és az utcabeli gyerekekkel – persze felügyelet mellett. Én úgy látom, ez szintén nagyon formáló hatással van a sérült gyermekek fejlődésére… 

Így vetődött föl bennem az a kérdés, hogy miért nem lehet a sérült gyermeket nevelő szülő törődését, gondoskodását munkaviszonyként elismerni, és a minimálbért megadva, hosszabb távon megoldást kínálni a családoknak? Van-e tudomásuk arról, hogy ilyen jellegű kérdésekkel foglalkozott-e valamilyen fórum? 

Szeretnék írni még arról, hogy milyen nagy ellentmondást érzek a következő dologban, és nem értem, miért van ez így. Az utóbbi években bezárták a nagy intézményeket, ahol állami gondozott gyerekek voltak elhelyezve. A cél az volt, hogy a legideálisabbat, családias légkört teremtsenek a gyerekek fejlődése érdekében… Kérdésem az: ha náluk fontosnak ítélték a családias légkör szerepét, akkor mi miért nem kaphatjuk meg azt az anyagi támogatást, amellyel biztosithatnánk gyermekünknek a legjobbat? 

A hasonlóan gondolkodó szülők, akik aláírásukkal megerősítették a fentieket:Kerekes Istvánné (Mocsa), Tóth Béláné (Komárom), Dnezvayné Sz. Judit (Tatabánya),Ugrai Ervinné (Tardos), Gáspár Béláné (Tata) 

Amivel az állam segít: a meghosszabbított gyes, és az ápolási díj, ha önellátásra képtelenről van szó. Az ápolási díjon töltött évek nyugdíjszerző szolgálati időnek számítanak. Bővebb felvilágosítást az Egészségügyi Minisztérium információs irodája ad: 332-3100. Azt viszont igazságtalannak tartom, hogy az állami gondozottak helyzetét összehasonlítja a családban élőkével Az ön kislánya, ha esetleg intézetbe kerül, akkor is tudni fogja, hogy őt szeretik, hogy érte biztosan eljönnek, van családja, ahová hazamehet. Egy állami gondozottnak ez nem adatik meg. Azzal, hogy a nagy intézmények kisebbre osztódnak, legalább a családias légkör illúzióját megkapják. 

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a leveleket szerkesztett, rövidített formában közölje