Egy elégedett szülő
Az én kisfiam, autista bentlakásos napközi otthonos óvodába járt négy évig, az utolsó évben már csak úgy foglalkoztatták, hogy reggel vittem, délután mentem érte. Nem tudom, meddig kínlódtunk volna így, ha a sors nem dönt helyettünk.
- tavaszán, egy hónapon belül helyet kellett találnom a számára. Hetekig tartó telefonálások, rideg, kimért, száraz tényekre hagyatkozó elutasítások után jutottunk el a Miskolci Autista Alapítványhoz. A kilátástalanságunk határtalan volt. Az előzmények között meg kell, hogy említsem, olyan intézmény is volt, amelyik azt ígérte, hogy a megüresedett ágyat, a személyes találkozásig fenntartják a számunkra. Az orvosi papírok átolvasása és visszapostázása után (két hét múlva) a helyet betöltötték. A mai napig hálával gondolok az intézményre, vezetőségére, dolgozóira, akik akkor segíteni akarásukkal; emberségükkel, rugalmasságukkal lehetővé tették számunkra, hogy a kisfiunk lakója lehessen a miskolci otthonnak.
A jelzett időszakban Miskolcon sem volt szabad ágy, de próbaidőre Szalkainé, (az otthon vezetője) bekérette a gyermeket. “Ha a kollégák tudják vállalni, akkor az elhelyezését meg fogom oldani” – mondta. Így történt. Még mielőtt az olvasók fantáziája szárnyalni kezdene, el kell mondanom, hogy anyagi helyzetünk akkor sem volt jobb mint most (rokkant nyugdíjas édesapa, középiskolás nagylány, munkanélküli anyuka). -gy vállalták el a gyermek gondozását, hogy akkor még nem volt az otthonban epilepsziás gondozott. Hónapokkal később tudtam meg, hogy milyen sok munkával járt az átcsoportosítás (fiam elhelyezése), az is később jutott tudomásomra, hogy egy dolgozó huzamosabb ideig, úgymond „állandó készenléti ügyeletben” volt addig, amíg meg nem ismerték a rohamok lefolyását. Mára már a rohamok gyakorisága és a lefolyás mértéke jelentősen csökkent. Talán jelentett valamit az a sok-sok őszinte, közvetlen beszélgetés is, ami közel három év alatt kialakult az otthon és a család között.
Fontosnak tartom, hogy ne feledkezzünk meg azokról az időkről sem, amikor még családon belül gondoskodtunk gyermekünkről, és elvárásainkat a körülményekhez, a lehetőséghez igazítottuk. Az élet úgy hozta, hogy fiamnak a megyei kórházban is huzamosabb időt kellett eltöltenie. Volt olyan női dolgozó, aki a szabad idejében is meglátogatta a kis beteget. Jóérzéssel töltött el a szeretet és az elhivatottság ilyen irányú kimutatása. A kórházi dolgozók visszajelzései is ezt támasztották alá: “Ez a hölgy úgy foglalkozott a kisfiúval, mintha az édesanyja lett volna”, vagy “Az apukája sem tudta volna jobban lekötni, elterelni a figyelmét, mint az a férfi, aki bekísérte”. Ezeket az elismerő szavakat személyesen hallottam, mert mindig befeküdtem kisfiammal a kórházba én is.
Rendszeres időközönként egy-egy félnapot most a lakóotthonban töltök (látogatás címén), és csak elismeréssel, elégedettséggel tudok szólni a dolgozók munkájáról és a foglalkozások eredményességéről. Nagyon megkapó a következetesség mögött meghúzódó szeretet. Egy-egy kirándulás velük a városban vagy a természetben, sok olyan dolgot igazol, amit talán nem is tudok hitelesen visszaadni szavakban. A strandon készült felvételek hűen tükrözik a gyerekek érzéseit, és ha játékról van szó, az említett dolgozók újra tudnak “gyerekek lenni”, a mindent kifejező gyerekkacaj érdekében. Az idősebb, több tapasztalattal rendelkező dolgozók jól kiegészítik egymást a fiatal, ambiciózus, tenni akarással rendelkező kollégákkal. Csodálom ezeket az embereket – a kitartásukat, a türelmüket. Hihetetlen, hogy egy-egy apró ajándék elkészítése mennyi energiát emészt fel, és ők ekkor élednek, újabb terveket szőnek a rájuk bízottak fejlesztésének érdekében – a kreativitásuk kimeríthetetlen.
Nagyon tetszik még az a bizonyos csapatszellem is (ha szabad így fogalmazni), ami arra irányul, hogy ezek a sérült emberek is megkapjanak mindent az élettől, amit csak lehet. A gyerekekért vállalt felelősséget nemcsak a vezetőség érzi sajátjának, hanem az épületben dolgozó valamennyi alkalmazott.
Remélem, lesz erejük, kitartásuk és biztonságot nyújtó anyagi hátterük, hogy továbbra is így folytassák munkájukat, és kívánom, hogy hasonló helyzetben lévő anyukák és apukák ilyen intézménybe tudják elhelyezni beteg gyermeküket.
Sulyokné Koós Mária
Bátonyterenye
Autista gyerekek szüleinek
Az Autisztikus Gyermekek Szüleinek Fehérvári Egyesülete várja azoknak a szülőknek a jelentkezését, akiknek autisztikus vagy autista gyermekük van, vagy környezetükben ilyen gyermekről tudomásuk van. Az egyesület ugyanis a gyermekek nevelési-oktatási intézményekbe való elhelyezésében segítséget nyújt. Érdeklődni Tóth László elnöknél lehet az Uzgásvölgyi út 3. szám alatti irodában, ill. a (06-22) 324-803-as telefon- és a (06-20) 397-9494-es mobilszámon.
(www.civil.info.hu)
Köszönet
Köszönetemet szeretném kifejezni Önnek és munkatársainak, hogy az Esőember című lapjukban megjelentették az Egyenlő Esélyek Információs Iroda tájékoztató anyagát.
Már több olyan szülő jelentkezett, akinek családjában autista gyermek van, és volt olyan anyuka, aki a lapot olvasva fordult irodánkhoz segítségért. A cikk megjelenésével, remélem sok embernek nyújthatunk segítséget, és ez az Önök érdeme is.
További sikeres munkát és jó egészséget kívánok kollégáim nevében.
Ha bármiben segítségére lehetünk, kérem, Ön is forduljon hozzánk bizalommal.
A további sikeres együttműködésben bízva:
Kalmár Judit
irodavezető