Arcképvázlat Szántó Tamásról
Magas, sovány és hallgatag. Ritkán mosolyog. Férfi, két gyermeke van. Békéscsabán él. Specialitása: az autisták nappali ellátásnak megteremtése. Negyvennyolc éves, Szántó Tamásnak hívják.
Azért utaztam Békéscsabára, hogy egy miértre kapjak választ. Arra, hogy férfi létére miért pont ő lett a békéscsabai autisták ügyének végigharcolója? Tamás nem könnyíti meg a dolgom, ő is kérdez:
– Mi az, hogy férfi létemre? Ott van Ébner Gyula, de még mondhatnék neveket.
Megadom magam, tényleg vannak más férfiak is. Az, hogy hol, mikor kezdődött, nem is kérdés: az után, amikor fia autizmus diagnózist kapott. Békéscsaba ugyan elég nagy város ahhoz (kb. 64 ezer lakos), hogy legyen benne minden, ami az autizmussal élőknek kell, de ez nem így volt. Tomi 1993-ban született, egy év múlva már gyanús volt, hogy valami nincs rendben.
1998-ban kezdte foglalkoztatni az autista gyerekek ellátása. De ő ezt másképp látta, mint a többség: nem az épp soron lévő problémára koncentrált (óvoda a fiának), hanem messzebbre nézett, a jövőbe. Ez talán a mérnöki gondolkodásának (is) köszönhető: rendben, precízen, folyamatában látni a dolgokat. Egy pillanatra fölmerült, hogy Pestre költöznek, mert ott talán könnyebb a gyerek ellátását megszervezni. Mégiscsak a főváros, ott biztosan jobb az ellátás. Csepregi András (most a békéscsabai tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottság vezetője) sok információt hozott, kiderült, van az Autizmus Kutatócsoport (ma: Autizmus Alapítvány), van az Autisták Érdekvédelmi Egyesülete (ma AOSZ). Tamás akkoriban találkozott Szöllőssy Ágival is, aki az egyesület vezetője volt.
– Lehetett menni nyaralni, hol is volt? (töpreng) Megvan: Bodrogolasziban. Családos nyaralás volt. Ott volt TóCsa (Tóth Csaba, Miskolc), akinek a révén megismertem az alfot (szülők levelező fóruma a neten), ott voltak Vargáék (budapesti szülők, sokat dolgoztak önzetlenül az egyesületért). Egy hét alatt összképet kaptam az autizmus hazai helyzetéről, és arról, hogy Pesten sem jobb. Érdemes Békéscsabán maradni.
És itt jön a képbe, amit Tamás úgy nevez „pezsgés”. Szerinte ez kell ahhoz, hogy valaki alapítványt meg Aut-Köz-Pontot szervezzen. Ez a pezsgés kellett ahhoz is, hogy már a középiskolában Rolling Stones számokat játszó rockzenekart szervezzen Dobókocka néven (ő volt a basszusgitáros), a főiskolán meg egy klubot. Amikor visszajött Békéscsabára végzett mérnökként, a szegedi Postaigazgatóság fejlesztő mérnöke lett, kitalált egy Rockklubot, ami működött, énekelt a Bartók Béla vegyes karban. Gitározni ma már csak otthon a testvéreivel, meg a maga örömére szokott. A többi, egyéb tevékenység helyét is elfoglalta az autizmus, pontosabban az autizmussal való foglalkozás. Szülőklubbal kezdte, és akkor egy percig azt hitte, hogy majd együtt, közösen, az azonos korú gyerekek szüleivel megváltják a világot. A szülőklubnak már volt hagyománya a városban, mert Csepregi András és Prekop Csilla csináltak már ilyet. Ami új volt: gyerekfelügyeletet szervezett a találkozók idejére. És hogy a gyerekvigyázók is értsenek az autizmushoz, a képzésükre pályázott a Soros Alapítványnál. 16-17 segítő ismerte meg így az autizmust, belőlük 11 évekig hűséges maradt az alapítványhoz, aztán lassan kikoptak: férjhez mentek, más városba költöztek, elhagyták a pályát.
Az első évtől kezdve volt nyári táboruk, aminek a költségesebb módját választották: egy gyerekhez egy felnőtt – mert velük nyaraltak a súlyosan autista gyerekek is. Idén lesz az első nyár, amikor tábor nélkül maradnak. Nincs rá pályázat.
– Ha jót nem lehet csinálni, akkor rosszat minek?! – kérdezi-állítja Tamás. A tábor költsége kétmillió forint, amihez a szülők is hozzájárultak.
Tamás, afféle mérnökként, előre tervezett: a cél a gyerekek jövőjének megteremtése, ami még mindig folyamatban van. Ezért született meg 1999-ben az Aut-Pont Autista Gyermekekért és Fiatalokért Alapítvány, amelynek életébe új minőséget hozott, hogy 2001-ben saját tulajdonú irodához jutottak pályázat útján. A belvárosban lévő lerobbant épület rájuk szálló részét rendbe hozták, jöttek a szülők is sikálni, takarítani. Itt 2003 tavaszától szabadidős és terápiás foglalkozásokat tartottak a gyerekeknek és szülőknek. Négy év után a helyszín változott, és az alapítvány tevékenységi köre is bővült: 2007 novemberére felépült a város szélén álló Kereki sikátor 11. alatt az Aut-Köz-Pont Fogyatékosok Nappali Intézménye, amihez a pénzt szintén pályázat útján nyerték. November 6-án volt az átadás, 7-én reggel már itt voltak a gyerekek, és nem volt „átállási idő”, minden zökkenőmentesen történt. Az áttekinthető tér, a jól látható piktogramok, a megszokott nevelők, segítők biztonságossá tették az új épületet.
– Ez volt a feladat – mondja csodálkozó hogyan kérdésemre. – Megoldottuk.
Ez így elmondva egyszerűnek tűnik, holott Tamás akkor még főállásban egy kft.-nél dolgozott (kábeltelevíziós rendszereket tervezett), és mellette intézte a pályázatokat, a 2006-ban induló építkezést, és a vele járó összes terhet. Szerencsére jó munkatársai már akkor is voltak, és náluk nem jellemző az elvándorlás. Most tizennégyen dolgoznak az Aut-Köz-Pontban (beleértve a takarítónőt és a támogató szolgálat sofőrjét is), és Tamás, életében először, 2010 január 1-jétől, az alapítvány főállású vezetője, fizetést kap azért, amit eddig önkéntesként végzett.
Kezdettől fogva bennem van a kérdés, és most fölteszem:
– Megköszönték neked, a munkatársaidnak a szülők, hogy ez az intézmény megépült?
Tamás rám néz, és ittlétem alatt talán most először látok az arcán valami fanyar mosolyfélét. –– Az intézmény megnyitásakor volt egy kis ünnepség, itt volt az alpolgármester, volt körtánc az udvaron, meg pezsgő, meg öröm, és akkor azt mondta nekem egy szülő: Gratulálok neked, de nem ezt, hanem lakóotthont kellett volna építened. Nesze neked jóérzés, öröm. Belém fagyott a megivott pezsgő… A maga szempontjából igaza volt.
Hallgatunk egy darabig. Aztán én szólalok meg először:
– És lesz lakóotthon? Mert ez most megvan. Biztos nem fogsz ülni a babérjaidon, hanem valami mást is akarsz még csinálni.
– Lakóotthon? Lesz, de nem ez lesz az első, és nem Békéscsabán lesz. Ha a szülőkkel beszélsz, akkor azt mondják, persze, kell, aztán ha megnézed, a meglévőkben is van üres hely. Mert beadják ők, de majd csak később, ha már nagyon öregek lesznek, vagy a haláluk után. Amikor beszélgettem velük erről, ki is derült, hogy én csak építsem meg a lakóotthont, legyen meg a helye a gyereknek, aztán majd, valamikor be is költözik. Hogy az otthont ki fogja addig fenntartani, arra nem gondolnak.
– Akkor mi az, amit te szeretnél?
– Egy komplex intézményt, amiben, mint egy plázában, minden megkapható: óvodától a munkahelyig. A lakóotthon nem itt lenne. Onnan csak idejönnének dolgozni. Lenne benne ló, uszoda, zene, snoezelen és sok emberarcú gyógypedagógus, hogy ne a szülő hurcolja ide-oda a gyereket, hanem bejönnek, és mindent, amire szükségük van, egy helyen megkapnak. De a legszívesebben az autisták munkába állításával foglalkoznék. Olyan műhelyt szeretnék, ahol több munkafolyamatot is kipróbálhatnának, hogy megtudjuk, mi az, ami érdekli őket, mit tudnának jól megcsinálni. Az autista majorságokban abból indultunk ki, hogy a legtöbb autista képes arra, hogy a mezőgazdasághoz kapcsolódó tevékenységet végezzen. Szerintem ez nem így van.
Lassan elérkezik az idő, amikor be kell fejeznünk a beszélgetést. Nem állom meg, hogy ne tegyem szóvá: mitől van ilyen rossz kedve. – Látom a gyerekeink jövőjét – mondja.
Van egy autista munkatársuk. Hatvannégy éves. Szülei meghaltak, egyedül él. Eltörte a bokáját. Ez akkor derült ki, amikor nem jött dolgozni, elmentek hozzá, nem találták otthon, aztán nyomozni kezdtek, hogy hol is lehet. A kórházban ugyan mondta az alapítvány nevét a „hozzátartozója van?” kérdésre, de ezzel senki nem törődött. És mert senkije nincs, hát az alapítvány munkatársai szereztek neki helyet, hiszen fekvő gipsz van a bokáján, s nem érti meg, hogy a járókeret nem arra való, hogy felemelve maga előtt vigye, és persze a törött bokáját használva járjon. Helyet is kellett neki találni, ahol ellátják, amit mindenféle informális kapcsolatokkal sikerült elérniük.
Most épp egy idősotthonban van. Ez már a második. Előfordult, hogy a személyzet meg ő kölcsönösen nem értették egymást. Nehéz annak, aki nem ismeri az autista embert. Ő például nem értette, hogy a nővér miért nem hozza este nyolckor a gyógyszert, amikor ezt ígérte, és a nővér azt nem értette, hogy emiatt miért borul ki, hiszen nem tudott jönni. Egyedül volt ügyeletben, s rosszul lett az egyik lakó, először tehát azzal kellett foglalkoznia.
A jövő pillanatnyilag tényleg nem derűs az idős autistáknak sem, de amíg ilyen emberek vannak, mint Szántó Tamás, addig bízni lehet abban, hogy előbb vagy utóbb látszik majd a fény az alagút végén.
Ferenczy Ágnes