Máté 15 éves autista fiú. Magas, vékony, harmonikus kinézetű, egyszóval nagyon szép gyerek. Nekem legalábbis az, hiszen a fiam. Évek óta magántanuló, igazi közösségben egy héten csak kétszer volt a Flóra Alapítványban. Sajnos a többszörös túljelentkezés miatt szóba sem jöhetett hogy több időt tölthessen ott. Ha akartam, ha nem, be kellett lássam, fiamnak nem tudok elég értelmes elfoglaltságot nyújtani. Azon is egyre többet gondolkoztunk a férjemmel, mi lesz vele, ha mi nem leszünk.
Jött a nyár s vele a véget nem érő szünidő, amikor azok a programok is “szüneteltek” amelyek valami kis változatosságot vittek Máté életébe. Egy ilyen napon találkoztunk Zsófianyukájával, aki a hétvégén Miskolcra készült kislányáért. Zsófi szeptember óta volt a családi otthonház lakója, s mivel elég közel lakunk egymáshoz többször volt alkalmam érdeklődni, hogyan sikerült a beilleszkedés. Mostani találkozásunkkor úgy éreztem, meg szeretném nézni ezt az intézményt, amiről már annyit hallottam. Telefonon bejelentkeztemSzalkayné Haraszti Krisztinánál, az otthonház vezetőjénél, s elutaztam Miskolcra.
Krisztina nagyon kedvesen fogadott. Mindent megmutatott, a gyerekek szobáit, (a szobák zöme egyágyas saját fürdőszobával, WC-vel) a közös helyiségeket, az ebédlőt, az udvart stb. Nagyon tetszett a derű, amit Krisztina sugárzott, s mivel az ő autista fia is az otthon lakója ez még jobban növelte a bizalmamat. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy az itt látott gyerekek sokkal jobb állapotúak Máténál. A “csapat” egy része tévét nézett, volt, aki a szobájában a számítógépe előtt ült mások színes lapokat nézegettek. Nyugalom volt a házban. Mikor mondtam, hogy Máté nem ilyen visszafogott gyerek, Krisztina megnyugtatott: minden szülőnek ez az első reakciója. Végül úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Három hét nyaralásra (próbaidőre) elvittük Mátét.
Első éjszaka nem aludtunk a férjemmel, és reggel korán már telefonáltunk, s utána is minden nap, mindig felajánlva, hogy azonnal megyünk a gyerekért, ha bármi gond van. Akárki jött a telefonhoz, mindig megnyugtatott, nincs semmi baj. Máté jókedvű, aranyos gyerek, akit szeretnek, s ha mi úgy gondoljuk felveszik.
Mikor három hét után hazahoztuk a fiunkat, akkor következett számomra a legnehezebb: elmagyarázni neki, hogy vissza fog menni. Máig sem tudom mit értett meg abból, amit mondtam, hiszen nem beszélő autista, de amikor pár nap múlva elindultunk, láttam: pontosan tudja hova megyünk.
Elmeséltem neki, hogy mikor ennyi idős voltam, mint most ő, én is útra keltem. Abban a kis faluban, ahol éltünk, nem volt középiskola s én egy nem túl közeli városban, kollégiumban laktam, így tudtam gimnáziumba járni. Bár a kollégium rendje szigorú volt, s csak egy hónapban egyszer mehettem haza, és mindig tudtam, hogy hazavárnak.
Máté szeptember óta lakik a családi otthonházban. Háromhetenként hozzuk haza összefogva másik két pesti családdal, így az útiköltség is háromfelé oszlik.
A praktikus okokon kívül van egy ennél lényegesebb eleme is a dolognak. Mivel az autóba öt ember fér mindig két szülő hozza-viszi a három gyereket. Meg kellett tanulnunk a más gyerekéért is felelősséget vállalni, szórakoztatni, vigyázni rá a hosszú úton, s mivel a két és fél óra nagy idő, a jóízű beszélgetéseken egymást is jobban megismertük.
Fél év elteltével már nyugodt szívvel mondhatom, jól döntöttünk. Máté már ugyanolyan örömmel megy vissza, mint amilyen örömmel jön haza. Nyolc év szünet után újra munkába állhattam. Nagyon jól érzem magam a munkahelyemen, nyugodtan dolgozom. Tudom, hogy a fiam jó helyen van, helyettem is vigyáznak rá. Így lett Máté 15 évesen “kollégista”.
Dr. Szűcsné Csató Judit