A koponya CT vizsgálatára a Heim Pál Kórházban kerül sor, ahol a beküldő diagnózis BNO kódja: G40.9. A CT eredménye: “Térszűkító folyamat, fejlődési anomália nem mutatható ki. Sinusitis jelei a leírt lokalizációban.”
Innentől kezdve talán nem is érdemes részletezni Gabó zárójelentéseit, mert a bekerülés mindig ugyanaz: agresszivitás, nyugtalanság. Ekkor már Sopronban a Fogyatékos Gyermekek Otthonában él (1999. 09. 11-től), ahonnan édesanyja havonta két-három hétre mindig hazahozza. 2004-ben dr. R. M. diagnózisa szerint (gyanítom, ő az intézet pszichiátere) “súlyos mentális retardáció – markáns viselkedésromlással. Epilepsia kmn.” Javaslata: kerüljön más intézményi ellátásba, ami megfelel “erejének, testének, szomato-mentális állapotának”. “Mindezek miatt intézeti áthelyezése, akár terület szerint is, feltétlenül indokolt mind saját, mint társai védelme érdekében.” Hogy hol lenne az az intézet azt senki nem tudja, Gabó, aki közben nagykorú lett, és végleg hazakerült a soproni gyerekotthonból.
2005 márciusában nem volt más választása a családnak: mentőt hívtak és beszállíttatták Gabót az OPNI-ba. Az ilyen kényszerbeszállításoknál, mikor nem a háziorvos küldi be a beteget, törvény írja elő, hogy eljáró bíróság állapítsa meg: valóban szükséges a kényszergyógykezelés. Az OPNI-ban megtartott tárgyaláson dr. Rigó Péter főorvos a következőket mondja: “Az OPNI-ban valóban nincsenek meg a feltételek az ilyen betegek gyógykezeléséhez és gondozásához, ami miatt nem tudunk részükre olyan ellátást nyújtani, amit az állapotuk szükségessé tesz.”
*
Ülök Janovszkyék tágas konyhájában, körülöttem izgatottan jár-kel Gabó, és a maga furcsa nyelvén közöl valamit. Hangokat ad. Mélyet, férfiasat és hangosat. Édesanyja, Marcsi, ebédet főz, és közben az életüket meséli. Azt a kalodába zárt életet, ami minden fogyatékos gyereket nevelő családnak kijut. Ahol a középpontban a fogyatékos gyermek áll, még akkor is, ha van ép testvér. Gabóé épp most áll érettségi előtt. Mert az épnek az állam által kijelölt útja van: bölcsőde, óvoda, iskolák, munkahely. Tehetség, szorgalom meg pénz kérdése. A fogyatékosnál viszont sosem lehet tudni, milyen ellátási formához jut a gyerek, hiszen ez függ attól, hogy hol laknak, mennyit tudnak a szülők jogaikról és a lehetőségeikről, és hogy mit nyújt az állam nekik. Marcsi megkóstolja a húslevest – kész, bedobja a forró olajba a húst, ebédhez terít Gabónak. Most épp ott tartunk Gabó élettörténetében, hogy hányféle gyógyszert kapott már eddig. Ha új orvoshoz került, az mindig írt valami mást neki. Azt mondja Marcsi, hogy ezekre sem úgy reagált, ahogy “kellett” volna. Ahelyett, hogy megnyugodott volna, még nyugtalanabb lett. Amikor beszélgetünk, már túl vagyunk az OPNI-ba történt kényszer-beszállításon, a kezemben tartom a II.-III. kerületi bíróság ügygondnoka és bírósági titkára által felvett jegyzőkönyvet. Már tudom, hogy Marcsi hazahozta fiát, a saját felelősségére.
– Attól féltem – mondja – hogy vagy engem ütnek le, vagy Gabót, vagy a fiam üt meg valakit. És akkor ki lesz a felelős?
Marcsi éjjelre is bent maradt a fiával, mert ő legalább értette Gabó hangjait. Két összetolt széken aludt. Talán még örültek is az ápolók, hiszen oly kevesen vannak, és oly sok az ellátandó beteg.
Amikor Rigó Péter főorvossal, az OPNI IX-es főosztályának vezetőjével beszélgetek, azt mondja, Gábor ellátása nem orvosi kérdés, hanem személyzet és hely kérdése. És neki egyik sincs. Kevés az ápoló, és kevés a hely.
Hogy a hely kevés, azt magam is tapasztalom, amikor vagy tíz-tizenöt percig várakozom valakire a IX-es főosztályon. A régi nagy kórtermeket osztották ketté térelválasztóval. Egy-egy ilyen fél szobában hat-hét ágy van szorosan egymás mellett, a másik félben ugyanennyi. Az egyikben nők, a másikban férfiak. A betegek fekszenek az ágyban, vagy kint a folyosón mászkálnak. Az hogy intim tér, itt nem létezik. Az ágy a tied. Hely az esetleges foglalkozásokra, személyiségépítésre? Hol? Egyetlen, több embert befogadására alkalmas tér az ebédlő. A folyosón, a fűtőtesthez megcsomózott lepedőkkel kikötve, egy lábfeje nincs öregember ül. Fején szőrmekucsma. Amúgy csak a csíkos pizsama van rajta. Nézzük egymást. Majd egyszer csak sötét vízfolt kezd terjengeni széke körül a földön. Az öregember húzkodja magán a pizsamát, de a folt közben csak nő, a csonka lábfejen szürkéllő zokni sötétebb árnyalatúra vált. Másodpercekbe telik, míg rájövök, a bácsi bepisilt. Szólok a nővérszobában beszélgető ápolóknak, akik azt mondják, megesik ez, és tovább beszélgetnek. Aztán később kijönnek, megállnak a férfi előtt, néhány mondatot mondanak neki, és tovább mennek. Várok egy ideig, aztán kimegyek a folyosóra. Attól félek, ráordítok valakire… De ahol ennyire nincs ember, ahol két ember még másik három-négy munkáját végzi, ott az ilyen talán fel sem tűnik. Hogy jönnék én ahhoz, hogy emberi méltóságról és ehhez hasonló dolgokról üvöltözzek azoknak, akik nap mint nap itt vannak, és megteszik azt, amit lehet, ami belefér az idejükbe. Gyógyszereket adnak, etetnek, tisztába teszik előbb vagy utóbb azt, aki erre rászorul, felhúzzák az új ágyneműt, kiadják a tiszta pizsamát, és néhány kedves szót szólnak, vagy rámosolyognak arra, aki mellett elmennek – ezt magam láttam. De büntetlenül nem lehet évekig több ember munkáját végezni. A test is és a lélek is elfárad.
Azt mondja Rigó főorvos úr, hogy az osztályán a legtöbb betegnek nem itt lenne a helye. Az elfekvőben, elmeszociális otthonban vagy a családjukban. Öregkori dementia vagy leépülés az alkoholtól – változatos a diagnózis. És ők ugyanúgy lefoglalják az ápolókat, mint azok, akikkel talán lehetne még mit kezdeni, mert nem a gyógyszeradás az egyetlen megoldás.