Rosemarie Dressel tavaly ősszel, a november 27-én rendezett szakmai napon az ELA terápia gyakorlati alkalmazásáról tartott előadást egy konkrét esetet ismertetve. Bevezetőjében általánosságban vázolta az ELA terápia lényegét, melynek ismertetéséről eltekintünk, hiszen az Esőember III. évfolyamának 2. számában részletesen írtunk róla.
Az ELA terápia gyakorlati alkalmazására első alkalommal egy K. nevű, autisztikus magatartászavarokkal küzdő 22 éves fiatalembernél került sor, aki az osztrák Autistenhilfe által felügyelt egyik lakóotthonban él. A telefonon történt bejelentkezésem után, a megbeszélt időpontban, 1996. április 30-án érkeztem a lakóotthonba. K. úr nem tartózkodott otthon. Gondviselőjével megbeszéltem gyakorlati munkám lehetséges tevékenységeit. Mivel K. úr azidőtájt nem dolgozott, délelőttönként 11 óráig ágyban maradt, éjszakánként gyakran kimaradt, miközben ismétlődően agresszív és autoagresszív magatartást tanúsított.
Előfordult már, hogy a rendőrség kísérte haza, a lakóotthon tervei szerint sportolással kivántak nála pozitív változást elérni. Most éppen egy fitness-center fogyatékos csoportjának izomfejlesztő tréningjéhez csatlakozott. Feladatom az lett volna, hogy ott mint helyettes gondviselő a felügyeletét átvegyem, mert K. a sporteszközökkel, súlyzókkal túlságosan vadul és elővigyázatlanul bánt.
Az első találkozás
Midőn K. úr mintegy fél óra elteltével hazaért, gondviselője bemutatott engem, és elmondta, mi a feladatom. Félénken üdvözölt, majd szobájába zárkózott, de hamarosan előállt egy óriási kalapáccsal, amit magasan a fejem fölé tartott ezekkel a szavakkal: “12 kilogram.” “Ez nekem túl nehéz!” spontán felkiáltásomra ismét eltűnt, majd kis kalapáccsal tért vissza mondván: 800 gramm. Ezután elbúcsúzott és újra a szobájába vonult. Az ezt követő vacsoránál, nem ehetett együtt a többiekkel, mivel nem tartotta be saját főzési napját. K. úr elöször az asztal körül lopódzkodott, majd felszólításra saját magának készített ételt, amit egy konyhaládán gubbasztva a térdéről fogyasztott el.
Vele kapcsolatos reakcióim az első találkozáskor rövidek és tárgyilagosak voltak. Egy 12 kilós félkézkalapács nekem valóban túl nehéz. Ezt elfogadta. A kommunikáció tehát sikeres volt.
Az étkezés alatti viselkedése provokatívnak, mégis normálisnak tetszett, olyannak, mint ahogyan gyermekek viselkednek a vendég jelenlétében. Miközben vacsoráját a konyhaládán majszolta, odamentem hozzá és megkérdeztem: Akarná-e, hogy a együtt főzzünk? Igenlő választ adott, és megállapodtunk a napban.
Közös főzés
Az elkövetkező hónapokban elutasításának és provokációinak valamennyi lehetséges változatát bemutatta nekem. A fitness-centerbe történő kísérésem első alkalmával határozottan kijelentette. “Egyedül”, és elfutott. Főzéskor az első nap igen jó segítség volt, közvetlenül utána az ételt is elfogadta, de az ezt követő alkalmakkor már az előkészületek alatt mindig eltűnt, mígnem egy alkalommal többé az ételt sem fogyasztotta el, és egy napon, amikor visszajött, kitaláltam, hogy a velünk szemben lévő vendéglőbe tért be. Ami a főzést illette, sikertelenségét éreztem és közöltem vele, hogy bár viselkedése számomra szomorúságot okoz, de ha nem akarja, akkor a jövőben nem fogunk együtt főzni.
A fitness-centerbe történő kíséret elutasitását azonnal felfogtam: melyik 25 éves hagyja magát Bécsen keresztül-kasul kísértetni egy idős néni társaságában? Így megdicsértem, hogy milyen önálló és javasoltam, hogy találkozzunk a helyszínen.
Az edzésmunka terv szerint, jól zajlott. Ismerkedésünknek első fázisában felismertem, hogy K. a kommunikáció más nonverbális lehetőségeivel él. Mivel szavakkal csak tökéletlenül tudta magát kifejezni, kénytelen volt cselekedetekbe ágyazni, ha el akart valamit utasítani. Ez az őt gondozóknak nem volt mindig könnyen elviselhető, és az ember annak a veszélynek volt kitéve, hogy egy vele kapcsolatos kezdeményezést abbahagyjon. Így történt ez például valamennyi, előttem próbálkozó gyakornokkal, és úgy tűnt, magam is ehhez a ponthoz érkeztem. Nem volt kedvem, legyen az bármely tevékenység, Bécsen keresztül-kasul utána rohangálni, vagy hogy az étel rám maradjon. Feltettem magamnak a kérdést: Mit taníthatok meg neki? Miben vagyok kompetens, amit el is fogad tőlem?
A gyakorlat
A fitness-centerben megfigyeltem, milyen komolyan és pontosan végzi az előírt gyakorlatokat. Tehát rendelkezett azzal a képességgel, hogy kitartson, ha azonosult egy üggyel. Ezen kívül az is világossá vált, hogy azokkal a csonka kifejezésekkel, hogy “12 kilogramm” és “800 gramm”, kommunikálni akart velem. Valamit mutatni akart, és ezzel kapcsolatos megjegyzéseimet is elfogadta. Erre a képességre alapozva kívántam a munkát folytatni.
1996 szeptemberében kezdtem el K.-val a munkát az ELA fotókártya-rendszerével. A következő alkalomra olyan kártyasorozatot állítottam össze, amely a fiú napi tevékenységeit ábrázolta a fölkeléstől az esti lefekvésig. Ez pontosan kilenc “alaphelyzetből” állt. Az egyenkénti kártyákon a mindenkori tevékenység valamennyi mikrofunkciója ábrázolva van oly módon, hogy már a “teavíz forralása” egy kis szöveggyakorlatot képez (fogjuk a teáskannát, levesszük a fedelét, kinyitjuk a vízcsapot, teli töltjük a teáskannát, feltesszük a kannát a tűzhelyre, felforraljuk a vizet), így óránként mintegy 40 kártyát beszéltünk meg.
Az első gyakorlat
A kártyákat a dominóhoz hasonlóan függőleges vagy vízszintes irányban raktuk egymás mellé. Figyelmet fordítottam arra, hogy a fiú által végzett cselekvéssor kerüljön bemutatásra, s ha más személyek is feltűntek, azok jelenléte nem befolyásolhatta a történet folyamatát. A kártyák egyenként kerültek kiértékelésre, és páciensem egyszeri próbálkozása után magam mondtam el először a helyesen hangzó mondatot, majd páciensem ezt megismételte. Az ismétlés kezdettől fogva jól ment, mert K. echolált, s mint a kisgyermekek kezdetben a beszéd elsajátításánál, hosszabb mondatoknál, az utolsó szavakat ismételte (recency effect). Kezdetben is föltűnt nekem, hogy az óra végére sokkal produktívabb, mint az óra elején. Mindig külön konkrét jeleneteket – mint egy összefüggő történet fejezeteit -, szemléltünk meg kevés kártyával. Azért osztottam fel ezeket oly különös gonddal, hogy páciensem nehogy valamennyit egyszerre kézbe fogja, gyorsan megnézze, szó nélkül visszaadja és eltűnjön. Így tehát a részemről tudatosan felépitett történetre feszült várakozással reagált.
Az ötödik héten mondta ki első alkalommal az “én is” szavakat (addig csupán a “te” személyes névmást használta), mégpedig akkor, amikor a kártyán látható fiút takarítás közben láthattuk. Néha diktafonnal felvételeket készítettünk, ami K.-t egy hangstúdióban történö szerepjátékra csábította. Ráadásul részeiben egészen más mondatokat mondott a mikrofonba, mint amelyeket előzőleg gyakoroltunk. Kognitív területen általánosságban kiemelkedő megértési készséget mutatott, azokat a kártyákat, amelyeket szándékosan felcseréltem, mindig a tartalmilag helyes sorrendbe tudta rakni. Mondatszerkesztéseiben legfeltűnőbb hiba az “ist” (= van) segédigénél jelentkezett (pl. “der Bub ist trinkt / ist trinken” ~ a fiú van iszik / van inni) és a személyes névmások mellőzése.
Egy következő gyakorló és feldolgozó fázisban olyan mondatokat állítottam össze, mint “das Fenster ist offen” (= az ablak nyitva van) és “der Bub öffnet das Fenster” (= a fiú kinyitja az ablakot).
Helyesen utánam tudta mondani, s gyorsan arra is rájött, mit akarok hallani a példamondatok gyakorlásánál, új mondatoknál viszont ismét ugyanazt a hibát követte el. Vonakodott attól, hogy gondviselőjével is gyakoroljon.
Egy másik, sokkal hatékonyabb gyakorlóanyagot a saját maga által készített fényképek szolgáltattak. Hagytam, hogy lefényképezze gyűjteményeit, és szívesen hagyta, hogy őt magát is lefotózzam, úgy hogy alkalmam nyílott a személyes névmásokra vonatkozó (én, te, mi, ti) kérdéseket feltenni.
Ezt követően előkészítettem két további sorozatot, amelyek gyakorlását egy-egy hosszabb (3-4 hónapos) várakozás után indítottam el. Addig is sok más témakört egyszerű mondatszerkezetek segítségével megbeszéltünk.
(Következő számunkban folytatjuk)
Folytatás: ELA terápia a gyakorlatban II. – itt letölthető
Fordította: Kocsis Alajos
Köszönetet mondunk a Szociális és Családügyi Minisztériumnak, hogy támogatásával 1999-ben megrendezhettük Szakmai napok c. előadássorozatunkat. Rosemarie Dressler előadásának létrejötte is e támogatásnak köszönhető.
Jegyzetek:
1Lásd: Esőember, 1999. június, III. évf. 2. szám. 4. oldal, Életünk leggyakoribb alaphelyzetei
Előzmény: Esőember, Kreativitás és fantázia
illetve: 1999. novemberi hírlevél Lásd még:
IBM beszédtükör
2000. decemberi hírlevél
továbbá: Nápolyi magyar katonák ajándéka