Ez a cikk a Humanitás címu újságban jelent meg júliusban. Azóta történt egy s más: lemondott Medgyessy Péter, a miniszterelnök-jelölt Gyurcsány Ferenc; a mozgáskorlátozottak gépjármű-szerzési támogatását mégsem csökkentették, mert a MEOSZ megmakacsolta magát; az irányított betegellátás új nevet kapott: ellátásszervezésnek hívják, és némileg módosították is. Ennek ellenére úgy vélem, mindaz, amiről Ferge Zsuzsa beszél ugyanolyan aktuális ma is, mint két hónappal ezelőtt – F. Á.
Ebben az országban túl sok a szegény, és közülük sokan nevelnek fogyatékos gyereket. Vannak, akik azt hiszik, hogy bekerülésünk az Európai Unióba, szinte egyet jelent azzal, hogy mindenki kicsit jobban él. Ferge Zsuzsa szociológust kértem arra, hogy beszélgessünk a szegénységről, és arról, mit hoz az Európai Unió nekünk. Először hevesen tiltakozott. “Miért pont én?” – kérdezte, és név szerint ajánlott néhány fiatal kutatót. Nehezen, de végül kötélnek állt.
Hogy miért pont ő? Mert amióta publikál, azóta könyveiben, cikkeiben a szegénységről, a szegényekről (is) ír. Már akkor “kiabált” értük, amikor nemcsak hogy nem volt divat, hanem nem is igazán illett errol beszélni. Mert ő a Szociális Szakmai Szövetség elnöke, és másokkal együtt ő jegyzi a Gyorsjelentés a szegényedésről 2000-2003 címu kiadványt. És akkor még csak néhány okot soroltam föl.
– 2002-ben még mindenki nagy reményekkel nézett az uniós csatlakozás elé. Az utóbbi két évben viszont a jóléti intézkedéseket kezdik visszavenni a nálunk jóval gazdagabb államok is, például Németország, és ezzel párhuzamosan nálunk is felerősödtek azok a nézetek, melyek szerint az egyén felelős a saját boldogulásáért, tehát az állam kivonulhat erről a területről.
– Az unió, megalakulása után, a szociálpolitikát minden ország saját hatáskörébe utalta. De mivel az emberek egyre inkább azt gondolták, hogy nem lehet egyedül a gazdaságot támogatni, és a végső cél mégiscsak az emberi jólét, bizonyos szociálpolitikai elemek lassanként bekerültek az EU-ba. Persze nem úgy, mint például a gazdasági törvénykezés, amely minden országra kötelező érvényű, hanem a 2000 táján megfogalmazott, úgynevezett nyitott koordináció módszerével. Ez annyit jelent, hogy az unió valamennyi tagország egyetértésével ajánlásokat tesz, amelyeket az államok beépítenek a saját gyakorlatukba. Nincs ugyan szankció, ha nem teljesítik, de a közös jelentésekben olvasható az EU – nem kellemes – visszajelzése. A kétéves kirekesztés elleni tervek a régi tagországokban 2001 óta készűlnek. Magyarország most hozta nyilvánosságra a – Nemzeti cselekvési tervet a társadalmi összetartozásért (NCST) -, amely a 2004 és 2006 közötti kormányzati lépésekről szól.
– A terv fönt van az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium honlapján, a civil szervezetek komoly két hetet kaptak rá, hogy véleményezzék.
– Bevett európai gyakorlat, hogy nyilvános vitára bocsátják a fontos társadalmi ügyeket. Magyarország ezt most tanulja, csakhogy rosszak a technikák és az idő is kevés. A cselekvési tervet két év alatt kell megvalósítani, reméljük, utána újabb készül majd. Eközben a civil szervezetek megismerhetik, monitorozhatják a folyamatban lévő tervet, visszajelezhetnek: mi történik rosszul, elegendőek-e a meghozott intézkedések, és új javaslatokkal is eloállhatnak. Ehhez persze aktívabb közéletre van szükség, valamint arra, hogy a vélemények eljussanak a megfelelő helyre, és legyen hatásuk. Ebben a folyamatban fontos a civil társadalom szerepvállalása, különösen a szegények érdekeit képviselő szervezeteké. Ezért lehet jelentősége annak, hogy a közelmúltban megalakult a Magyarországi Szegénységellenes Hálózat, amelynek a Szociális Szakmai Szövetség is tagja.
– Csak civil szervezetek vannak benne?
– Igen, és csupa olyanok, amelyek már eddig is képviselték a szegények vagy egyes sérűlékeny, kirekesztett csoportok érdekeit. Eddig harminc szervezet csatlakozott a hálózathoz, de reméljük, hogy ez a szám tovább gyarapodik. Itt a helye a mozgáskorlátozott emberek egyesületeinek is, amelyek jóllehet nem elsosorban a szegénység kérdésével foglalkoznak, de nagyon érdekeltek a témában. Nem kiemelten közhasznú szervezet akarunk lenni, sokkal inkább egy, a hangját hallató hálózat. Most például közös véleményt fogalmaztunk meg a Nemzeti Cselekvési Tervről, és a terv megvalósítását is monitorozni kívánjuk. Tehát lesz mód a folyamatos javításra, ezért nem tartom akkora bajnak a véleménynyilvánításra szánt rövid időt. Ellenben sokkal komolyabban kellene venni a nyilvánosság tájékoztatását és a civil részvételt az intézmények átalakítását érinto intézkedéseknél. Példaként említeném az új, megváltónak szánt egészségügyi reform, az irányított betegellátási rendszer gyors bevezetését. Ott van az ESZCSM honlapján, elolvasható, letöltheto, véleményezheto. Volt rá néhány hét. A törvény szövegét azonban a laikus aligha érti. A vita hátterének szánt bevezető kizárólag az előnyöket hangsúlyozza, igazi kérdéseket nem vet fel. Félek, hogy ennek a nyilvános vitának sem lesz igazi hozadéka. De térjünk vissza az Európai Unióra: egyszerűen nem igaz, amit nálunk arról mondanak, hogy meghalt a jóléti állam, föladták vagy szétverték. A legújabb adatok szerint az unió 15 régi tagországa a mienknél háromszor magasabb nemzeti termékből átlagosan 27,5 százalékot költ jóléti kiadásokra. Magyarországon ez az arány 19,8 százalék. Ha az alacsonyabb termelést és a kevesebb kiadást együtt vesszük figyelembe, az egy főre számított jóléti kiadásunk töredéke az uniós szintnek. Azaz hazánk és a régi országok között e tekintetben óriási szakadék tátong. Az összetartozás, valamint a deklarált értékek szemszögéből az uniónak nem érdeke, hogy ez a szakadék tovább nőjön. Ugyanakkor ott is nagyon erős az a tábor, amelyik mindennél fontosabbnak tartja a költségvetési spórolást, a hiány csökkentését.
– És a magyar kormány ezt használja fel, hogy csökkentsen bizonyos támogatásokat.
– Csökkentsen, vagy csak ne növeljen?
– Csökkentsen. Például a mozgáskorlátozott emberek gépjárműszerzési támogatását, ami már tavaly is kevesebb volt az előző évihez képest, hivatkozva a rossz gazdasági helyzetre, idén pedig egyenesen drasztikus lefaragás történt.
– Pontosan ezekrol a dolgokról kellene közösen és nagyon hangosan “kiabálni”. Rossz helyzetben van a gazdaság, de nem annyira, hogy – az időleges megszorításokon túl – az embereken való ilyenfajta takarékoskodás hosszú távon célravezető, ésszerű legyen, vagy azt a bizonyos társadalmi összetartozást szolgálná. Az Unió nagyon jó a fogyatékos emberek jogainak megfogalmazásában, és elvileg abban is érdekelt, hogy ezeket idehaza is betartsák. Tehát kétféle lehetőség adódik: az egyik, hogy komolyan vegyük a deklarált jogokat, és tegyűnk értűk, másfelol pedig a rossz gazdasági helyzetre hivatkozva, ne csináljunk semmit. Természetesen a jólét nem nohet gyorsabban, mint a gazdaság, de lassabban sem kellene. A hosszú távú tervek lassabb emelkedést irányoznak elo. Van a kormánynak mozgástere, amennyire tudom, próbálnak is prioritásokat meghatározni, de ha engem kérdez, hogy mi fontosabb: a gépkocsi vagy a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyermekek családjának megsegítése, én az utóbbit választanám.
– Ha a kormány megfogadná a tanácsát, min változtatna azonnal?
– Itt nem egy dologról van szó, tizenöt éve két álláspont között hintázunk. Az egyik szerint az államnak jelentos a közjót szolgáló felelossége, az adónkból tehát jó egészségűgyet, jó óvodát és így tovább kell fenntartania. A másik szerint az állam felelossége minimális, és mindenki feleljen a saját boldogulásáért. A gond csupán az, hogy ez utóbbira az ország 60-70 százaléka képtelen, mert nem tud felhalmozni a nagyobb krízishelyzetekre. Ennél még rosszabb, ha az állam “kiírja” magára, hogy nem jó tulajdonos, és majd mindent megold a magánosítás. Ekkor kezdetét veszi az a bizonyos spirál, ahol például még a tisztességesen felépített lakótelep is fokozatosan lerohad, mert ami közfelelősség – hogy csak a padok helyreállítását említsem -, annak nincs gazdája. Van egy másik probléma is: ez az álláspont azt képviseli, hogy kizárólag a rászorulóknak adjunk. Mondjuk a legrosszabb helyzetben lévő 15 százaléknak, miközben van még felette legalább 40 százalék, amelyik éppen, hogy tengődik. Ha viszont csak a rászorulóknak adok, akkor olyan minimálisat szabad, hogy ők mindig rosszabb helyzetben maradjanak, mint az alig valamivel felettük lévő 40 százalék.
– Mert akkor az összes többi fellázad.
– Igen, az összes többi fellázad, és ez politikai öngyilkosság. Ez rossz és nem is uniós irány – noha ott is a levegoben van ez a “gyönyörű” gondolat. De ez nem korszeru, és egyáltalán nem európai szociálpolitika.
*
Amikor az interjú után este hazaértem, a postaládámban várt az Esély című szociálpolitikai folyóirat legújabb száma, benne Ferge Zsuzsa cikkével: Új tagságunk az Európai Unióban – reményeink, kételyeink. Ajánlom mindazok figyelmébe, akiket mélyebben érdekel a téma.
Ferenczy Ágnes
Az 1935-ben született Ferge Zsuzsa 1953-ban a közgazdaságtudományi egyetemen kapott diplomát. 1968-ban a filozófiai tudományok kandidátusa címet, 1982-ben pedig a szociológiai tudományok doktora titulust szerezte meg. 1993-ban az Európai Akadémia tagja lesz.
Kitüntetései: SZOT-díj 1984; Széchenyi-díj 1995; Pro Urbe Budapest díj 1996; az Edinburgh-i Egyetem díszdoktorává választja 1997; Hazám-díj 2001; A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje 2002.