Aki jól elbújt, csak az él jól[i]
Ben (a film hőse) Asperger típusú autista. Belgiumban él, gimnáziumba jár, elvált anyja neveli (teljesen normális) öccsével együtt.
Imre (e sorok írója) Asperger típusú autista. Magyarországon él, valamikor ő is járt gimnáziumba, és elvált anyja nevelte (teljesen normális) öccsével együtt.
Ben minden reggel 48 percet játszik egy internetes szerepjátékkal, utána megmosakszik, pontosan 15 másodpercig mossa a kezét és 10 másodpercig fésüli a haját. A szemésznél csak egy pillantást vet a táblára, aztán sorolja a betűket fejből.
Imre képtelen bármiféle napirendet tartani, mindig mindenhonnan elkésik. Képtelen egy verset vagy telefonszámot megjegyezni.
De a film nem erről szól, és én sem a felszínes hasonlóságokat és különbségeket akarom boncolni. A film három alapkérdést feszeget:
– hogyan békítsük össze álmainkat a valósággal,
– ellenálljunk-e az erőszaknak,
– vesztésre vagy nyerésre játsszunk?
Ben nem érti a világot. Megpróbálja megérteni, kevés sikerrel. Kis kamerájával járkál, filmezi és elemzi az embereket, hogy esetleg utánozni tudja őket. Egy csókolódzó párt így kommentál: „egymás nyálát szürcsölik”.
Az iskolában folyvást heccelik, különösen két fiú, a többség ilyenkor röhög, csak egy-két arcon villan fel némi együttérzés. A tanárok megpróbálnak mellé állni, amivel olajat öntenek a tűzre, amúgy egy „szólj, ha baj van”-nál több nemigen telik tőlük (ami, mint tudjuk, arra szolgál, hogy utána elhessenthessük a felelősséget). Egy vallásórán a tanár arról beszél, vajon Jézus miért nem használta isteni hatalmát arra, hogy a szenvedéstől megszabaduljon. A galacsinok szokás szerint röpködnek Ben fejéhez; a tanár megfordul, rendre inti őket, és közli, hogy Ben náluk többet ér.
A szünetben a többiek Bent felteszik a tanári asztalra, lerángatják a nadrágját, mindezt le
is filmezik, és az interneten szétkürtölik (jó dolog a modern technika). Ben utána dühében betör egy ablakot; érdekes módon még most se jut eszükbe, se a tanároknak, se anyucinak, feltenni a kérdést: vajon jó-e, hogy Ben iskolába jár, mégpedig pont abba. Ben elég okos, az iskola pedig „életre nevel”; ez ugyebár azt jelenti, hogy szívassuk a gyerekeket, mert különben túl jól éreznék magukat (régi könyvekben lehet olyasmiről olvasni, hogy “boldog gyermekkor”); ha esetleg valamit tanulnak is, az a mellékhatás. Ha okosabbacska gyerekről van
szó, az otthon, magára hagyva, a tananyagot az idő töredéke alatt megtanulhatja.
Az én esetemben ugyanez a krízis jóval hamarabb lezajlott, harmadik elemiben, és szerencsére a pszichológusoknak eszükbe jutott, hogy jobb volna otthon maradnom, kaptam így egy pár felhőtlen évet. Akkoriban az integrációt úgy mondták: közösségbe illeszkedni (világ proletárjai, egyesüljetek), mégis volt kiút.
Bennek nem tetszik a való világ (nekem se), egyetlen öröme az internetes szerepjáték, amiben ő a világelső. (Én sose játszottam ilyennel, valószínűleg már nem is fogok, az én ábrándjaim régimódi low-tech álmok.) A játékban társa egy Scarlite nevű női alak – aki persze
az életben ettől lehetne egy ősz szakállú férfi is. De Scarlite tényleg lány, és amikor Ben az előzőktől elcsüggedve a játékból is ki akar szállni, megjelenik; küld egy képtelefonos üzenetet, hogy pár nap múlva idelátogat, Ben menjen ki eléje a vasútállomásra.
Csakhogy pont az előző nap a két ördögfióka elráncigálja Bent egy grundra, elverik, és még valami drogot is belenyomnak. Ben nem védekezik, és nem mond semmit; egy feszületet mutat nekik, amit előbb a technikaórán fabrikált, mintha ezzel próbálná elmagyarázni a helyzetet. Csakhogy Ben nem Jézus (és Jézus nem volt autista). Ki kardot ránt, kard által vész; aki nem ránt, gyakran az is, és mellé még nyomorultul is érezheti magát.
Amikor anyuci rátalál, Ben a drogtól hallucinálva a képzeletbeli Scarlite-ot ölelgeti. Amikor hazaviszik, dührohamot kap és összetöri a számítógépet és a fürdőszobatükröt, reggeli rutinjainak társait. A tükörrel meg is vágja a kezét, és számolgatja, mennyi kell az elvérzéshez; ez elmarad, bekötik a kezét és kész.
Amikor másnap felébred, már majdnem annyi az idő, mint amikor a lány érkezik. Elszalad a pályaudvarra; Scarlite ott van, de már indul vissza – Ben, életében először, elkésett. Ben a lány után megy, felszáll ugyanarra a vonatra, de megszólítani nem meri. (Megjegyzem, ez nem nagyon hihető. Egy ismeretlent megdumálni lehet lehetetlen, de egy kvázi ismerőshöz odamenni, és ha mégse ő Scarlite, akkor bocsánatot kérni és továbbállni, az más.) Aztán leszáll a vonatról, Scarlite továbbutazik, Ben pedig az öngyilkosságon töpreng. (Az a jó benne, hogy nem kell keresni az áldozatot.) Épp jön egy másik vonat, a sínek csábítóan csillognak.
Ekkor mellélép a lány. Igazi vagy képzeletbeli? Ez nekem első nézésre nem volt világos, és erre még visszatérek. Megjelenik a lány, és őrangyalként lebeszéli az öngyilkosságról. A különféle lehetőségeket elemezve az akasztásról például ezt mondja: „óriási erekciód lesz, de aztán összeszarod magad”. Ilyet egy igazi lány nem mond – ezt Ben olvasta, és elképzelt őrangyalának a szájába adja. Ben hazamegy, anyja épp riasztotta a rendőrséget.
Ezután Ben és a – képzelt vagy valódi – lány tervezgetik a következő lépést, és viháncolnak, ahogy kamaszokhoz illik.
Az előző lány képzeletbeli volt; attól ez még lehetne valódi. A vonat elvitte, egy másik visszahozhatja; Ben nem merte megszólítani, de mindezt elmagyarázhatta volna egy e-mailben, stb. Megjegyzem, egy képzelt lány jobb, mint aki még el sincs képzelve. Amit akarunk, gyakran nem érjük el, amit nem is akarunk, azt biztosan nem, amint az elején a szerelmet értetlenül megvető hozzáállás mutatta.
„Lúzer”, skandálja a tomboló osztály, amíg heccelik; „…ha nem akarsz lúzer maradni…”, fejtegeti az őrangyal. Hogyan is játsszunk vesztésre? Ez Magyarországon nemzeti sport. Lássunk egy mindennapi példát. Felír a rendőr gyorshajtásért; mit csinálok? Káromkodom egyet és fizetek, vagy megpróbálom elmagyarázni, hogy: a) alig léptem túl a határt, b) a táblát épp eltakarta egy hófelhő, c) a százéves nagymama szívgyógyszeréért sietek, d) éhező gyermekeim szája elől kellene elvonni a pénzt a büntetésre. A második variánssal elvesztegetünk egy csomó időt, cserébe viszont mindenkinek elpanaszolhatjuk, hogy milyen gonoszok az emberek, és bezsebelhetünk egy adag együttérzést.
A vesztésre játszás szélsőséges módja az öngyilkosság, amiben szintén elöl
járunk.
Ezután Ben és családja hajóra száll. Ott van az anya, az apa és az apa élettársa (nekem ez az összetétel a leghihetetlenebb részlet, de lehet, hogy a belgák ilyenek). A hajón Ben letámasztja a fedélzeten a kameráját, elindítja és vízbe ugrik – vagy nem?
Ezután egy templomot látunk, Bent gyászolja az iskola és a család, szólnak a szép zengzetes mellébeszélő gyászbeszédek, mígnem valaki elindít egy filmet, „lássunk néhány jelenetet az életéből”, és a képernyőn (a mi templomainkban ez nem tartozik az alapfelszereléshez, de ott úgy látszik, igen) elindul az iskolai vetkőztetős jelenet, a vetítőgép sugarában mint dicsfényben feltűnik valaki, sejthetjük, maga Ben. Magyarázatként aztán látjuk, ahogy a hajón valójában csak egy másik fedélzetre ugrott át.
(A szörnyűséges harmadik elemiből úgy kerültem az ideggondozóba, majd lettem magántanuló, hogy ki akartam ugrani az ablakon. Nem akartam öngyilkos lenni; kiszemeltem egy közeli lapos tetőt, ahová át tudnék ugrani és elmenekülni az osztályból. Hogy sikerült volna, ha nem fognak le – ki tudja?)
A zárókép pedig egy tanyán mutatja a családot, Ben egy lóval próbál összebékülni (az állatok nem olyan rosszak, mint az emberek, és nem kell velük beszélgetni, hogy megsimogathassuk őket).
Mi álom és mi valóság? Az én konklúzióm az, hogy nem kell választani. A világ néhány ponton elágazik, egy hajszálon múlik, hogy így lesz-e vagy úgy. Valódi vagy képzelt lány, valódi vagy látszólagos vízbeugrás, megcsinálva vagy csak elképzelve – sokféleképpen összerakhatók, a lehetőségekből némelyik realista, némelyik romantikus, némelyik irreális, tessék választani. A realista változatban a család azért száll hajóra, hogy végre feladva a beilleszkedés értelmetlen kísérletét elvonuljanak a falusi magányba, Ben csak elképzeli, milyen is lenne megrendezni egy öngyilkosságot, és megnézni, hogy siratnak – a leglehetetlenebb variáns kiválasztását az Olvasóra bízom.
Én nyertes vagyok. Gimiben végiggondoltam a fenti lehetőségeket, és magamba nézve leszögeztem, hogy én az unalmas happy endet szeretem, nem a látványos tragédiát; az öngyilkosság jó megoldás, ha már minden más lehetőség kimerült, de addig még sok mindent meg lehet próbálni. Azóta több évtizede nagy sikerrel játszom a „matematikus vagyok” nevű szerepjátékot. Ha az ember jól játszik és szerencséje van, nem virtuális életeket nyer vele, hanem valódi dolgokat: fizetést, díjakat, külföldi meghívásokat.
Jó volna, ha most el tudnám árulni az esetleg érintett olvasónak a nyerés receptjét, de nem tudom. Amikor a koldus kezébe nyomok egy pénzdarabot, eltöprengek: min múlik, hogy nem
fordított a szereposztás? Semmiképpen nem az én erényeimen, hanem a sorson és mások segítségén. Közülük első helyen áll néhai édesanyám, aki jobban megértette a helyzetet, mint a filmbeli anyuka.
Ruzsa Imre
[i] Ovidius: Keservek