Micsoda vargabetűi vannak a sorsnak, és milyen sok mindenre képes az ember, miközben mást nem csinál, csak teszi a dolgát. Épp azt, amire szükség van, épp azt, amit elvárnak tőle, épp azt, amit jó lelkiismerettel vállalni tud, és csak ritkán azt, amire vágyik. Mindez akkor jutott eszembe, amikor Szöllőssy Ágnessel, az Autisták Érdekvédelmi Egyesületének elnökével beszélgettem. Úgy sorolja azokat a tényeket, amelyek megváltoztatták az életét, mintha csak azt mondaná: vettem két kiló krumplit, egy kiló cukrot, tejet, kenyeret.
Földrajz-angol szakon végzett az ELTE-n, aztán három gyerek mellett – igaz egy dédivel és egy férjjel a háta mögött – nappali tagozaton elvégezte az ELTE művészettörténet szakát. Eközben gyesen volt, de az akkor is kevés pénzzel járt, így hát fordított, idegenvezetést vállalt, azt csinálta, ami jött. Bár találkozásunkra az adott ürügyet, hogy másokkal együtt megkapta a Szociális és Családügyi Minisztérium Családokért díját, beszélgetésünknek semmiféle hivatalos jellege nem volt. Két nő ült a lámpafényben és beszélgetett.
– Közéleti ember voltál ’90 előtt?
– Ha arra gondolsz, hogy nyüzsögtem, meg sok mindenben részt vettem, akkor tévedsz. Annyiban közösségi voltam, hogy kórusban énekeltem. Az meg csapatmunka. A mai napig énekelek a Szilágyi Erzsébet Női Karban . Minden, ami jött, abba véletlenül keveredtem bele. Bár mint tudjuk, semmi sem véletlen – teszi hozzá kis mosoly kíséretében.
Persze, ahogy megyünk hátra az időben mindjárt kiderül, hogy (talán az első, igazi) civil szervezet, a Budapesti Városszépítő Egyesület munkájában lelkesen és aktívan részt vett a kezdeteknél. Ez úgy 1985 táján volt. Azóta tagja az Egyházművészeti Tanácsnak is. S e kettő akárhogy is nézzük bizony közszereplés, közéletiség, még akkor is, ha akkoriban ez utóbbi szót nem sűrűn ejtette ki az ember a száján.
– Kinek az ötlete volt, hogy legyen autista érdekvédelem?
– Erre most azt kellene mondanom, hogy Soros Györgyé, de persze ez így nem igaz, mert benne volt a levegőben. De az tény, hogy Balázs Anna, az Autizmus Kutatócsoport vezetője, azzal a kikötéssel kapott Soros támogatást, hogy a szakmai szerveződés mellett létrehoz egy civil szerveződést is. Az más kérdés, hogy később a kutatócsoport kilépett az egyesületből.
– Egyszer talán arról is érdemes lenne beszélni, hogy miért van ez így, de most te vagy az ünnepelt, így rólad van szó. A te elismerésedben benne van az egyesület elismerése is, és benne van a három gyereked is.
– Húszan kaptuk ezt a díjat, egyesületi és alapítványi vezetők voltak közöttük, és két olyan család, ahol húsz-húsz gyerek van. Ebben a díjban az elmúlt tíz év van benne, és ez nemcsak az én munkám, hanem mindazoké, akik dolgoztak azon, hogy az egyesület ismert és elismert legyen, és hogy a kezdeti száz alatti taglétszámból mostanra majdnem ötszáz lett. Kalán nénit, Paksi Pálnét szintén kitüntették, és odasúgta nekem: annak örül, hogy most kétszer is elhangzott az autista szó. Ez tényleg nagyon jó volt.
(Közben hazajönnek a “gyerekek”. A lányok egyetemisták, Marci védett munkahelyen, a biatorbágyi kerámiaműhelyben dolgozik. Bár már valamennyien felnőttek, egy-egy hetet kihasítanak a nyárból, amikor együtt nyaral a család, amiből már hiányzik a dédi és hiányzik az édesapa. Az elmúlt évek krónikájához az ő haláluk és hiányuk is hozzátartozik.)
– Ha mérleget vonsz, akkor mi volt a több, a siker vagy a kudarc?
– Nem lehet ezt így eldönteni. Siker az, hogy hamarosan lesz egy Autista Segítő Központ Gyöngyösön, amiben egy-két szülőnek és szakembernek már eddig is nagyon sok munkája van. Az is jó, hogy a helyi szervezetek megerősödtek, és kiállnak a saját érdekeikért. Emlékszem, volt olyan, hogy az egyik vidéki szervezet a szemünkre hányta, hogy mi, pontosabban az egyesület, nem áll ki értük, nem szerez nekik épületet, ahol otthonházat csinálhatnának az autistáknak. Elmondtam nekik azt, amit azóta is vallok: az érdekérvényesitést mindenütt helyben kell csinálni, mi helyi érdekekért nem tudunk lobbyzni.
Örülök annak, hogy azóta meglett az otthonházuk, és azért lett meg, mert megtanulták önmagukat megszervezni, az érdekeiket megfogalmazni, a kapcsolatokat a helyi önkormányzattal, a helyi szakmai más és civil szervezetekkel kiépíteni, és nem utolsó sorban, pályázatot írni. Az egyesületnek az a legfontosabb dolga, hogy a módszereket és elhelyezést illetően alternatívát kínáljon a szülöknek, hogy partner legyen a különböző törvényelőkészítéseknél, hogy hivatalos szinten képviselje az autisták érdekeit, kapcsolatot tartson a különböző minisztériumokkal, és hogy hírt adjon a legfontosabb dolgokról és mozgósítson akkor, amikor erre szükség van. Nem ritkán kapunk köszönetet távoli, kistelepüléseken élő szülőktől, akik számára az egyesület megléte a velük való társadalmi szolidaritás egyetlen jele. Az egyik legelkeserítőbb kudarc számomra az, hogy sok esetben képtelenek voltunk a megfelelő elhelyezési módot megtalálni, hogy több esetben nem sikerült a szülők szorongását és félelmeit oldani. Kiszolgáltatott helyzetükben sokszor fűhöz-fához kapkodnak és cipelik a gyermeket egyik rendelőből a másikba, a feje fölött beszélnek haszontalan, “selejtes” voltáról, és csodálkoznak, hogy a gyermekkel nem boldogulnak. Sokan csak kudarcok sorozata után képesek a reális helyzet elfogadására. Ha végül a gyermek állapota miatt mégis úgy döntöttek, hogy intézetbe adják a család épsége és a másik, vagy a többi gyermek egészséges fejlődése miatt, ezt kudarcként élik meg, és szégyellik magukat miatta. Sajnálom, hogy ennek a helyzetnek az elfogadásában sem tudjuk eléggé segíteni őket. Ilyenkor ugyanis rendszerint elmaradnak az egyesületből. Volt, aki ismeretlen helyre költözött, hét-nyolc éve nem adott hírt magáról.
– Azt mondják, te sem akarod tovább vállalni az elnökséget.
– Ambivalens vagyok. Engem elsősorban az zavar, hogy most már sok tagunkat nem ismerem személyesen. Amikor kevesebben voltunk, én magam írtam havonta a körleveleket, és amikor egyenként megcímeztem a borítékokat, már a szemem előtt volt a család, az autista gyerek, és tudtam, mi a gondjuk. Ez mostanra már elmúlt. Meg úgy gondolom, hogy egy civil szervezet munkája nem lehet néhány ember hobbija. Több száz tagtársam közül talán akadna néhány, akik dolgoznának az elnökségben, vagy lenne legalább egy közülük, aki elvállalná a vezetést. Ehhez természetesen az szükséges, hogy az autista gyermeke ne kösse le minden idejét, hogy a saját érdekeit, a saját szempontjait alá tudja rendelni a többiekének, hogy több figyelmet tudjon fordítani másokra, mint saját magára, s nem utolsó sorban: hogy olyan támasza legyen ebben a családja, mint amilyen nekem volt. Több generáció együtt élése nyilván több alkalmazkodást kíván a családtagoktól, de jobban is tudják segiteni egymást. Most, jóval túl az ötvenen, már szívesen visszavonulnék, jöjjenek az újak, a fiatalabbak.
– Lehet, hogy az is benne van, hogy a Pax Romana nevű katolikus szervezetnél alelnök vagy? Ott is van munkád. A főállásodról se feledkezzünk meg, a Budapest Galériáról. A művészettörténészi diplomádat itt hasznosítod. Szóval van munkád elég.
– Nem hiszem, hogy ezek miatt, hiszen már ’91 óta részt veszek a Pax Romanamunkájában. Ez egy nemzetközi, kritikus szemléletű katolikus szervezet, elsősorban a társadalmi konfliktusok oldásán, és a peremhelyzetben lévő csoportok jogainak érvényesítésén dolgozik szerte a világon. Először a hollandiai magyar pax románásokkal találkoztam a rendszerváltás idején, akik hollandiai alapítványok és szervezetek segélyeit közvetítették Magyarországra, szociálisan hátrányos helyzetű csoportokat segítő projekteket támogattak, és támogatnak ma is. Tekintélyes részt vállaltak például az otthonházak elindításában. Éveken át dolgoztam több magyarországi projekt megvalósulásán, itt is, mint a többi civil megbízatásom esetében, térítés nélkül.
Teljesen természetes volt a magyarországi Pax Romana megalakulásakor, hogy ebben a munkában is részt veszek. A Budapest Galériában pedig már 1982 óta dolgozom. Még egyetemistaként kerültem oda. Szóval ezek már régóta meglévő kötődések. Hidd el, az az igazság, amit jó fél órával ezelőtt mondtam: túl nagy nekem ez az egyesület. Hiányoznak a személyes kapcsolatok.
Késő van, szedelőzködnöm kellene. De jó itt ülni a lámpa fénykörében. Szöllőssy Ágival jó beszélgetni. Nem azért, mert sok dologban egyformán gondolkodunk, hanem azért, mert érzem: harmóniában van önmagával és a világgal.
Ferenczy Ágnes