miért is van a világon e kétfajta ember?
Manfred Schleker írja fogyatékos fiának.
Kedves Daniel!
Megint annyira magadra maradtál. “Soha nem fogod elérni az osztály szintjét” – mondta az osztályfonököd – csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a normál iskola kétes követelményei szerint van ez így. Ezek a mi úgynevezett teljesítményelvu társadalmunk elvárásaiból fakadnak, tehát mindenekelott racionális és motorikus képességekrol van szó, a teljesítoképességrol a “termelési folyamatban”. Ezért tesznek a rossz osztályzataid olyan magányossá, téged és mindenki mást, akik mások mint a többiek.
Dehát másnak lenni is teljesen természetes. Az emberi létnek nincsenek szabványai. Némelyek vakok vagy süketek, másoknak tanulási nehézségeik vannak szellemi vagy testi fogyatékosságuk miatt. Vannak érzelemszegény emberek, humor nélküliek, örök pesszimisták, aszociálisak és – ez pedig igazán nagy fogyatékosság – agresszív férfiak és nok… Azon kell erosen igyekeznünk, hogy a fogyatékosságot másságként fogadtassuk el. Ha a szociális magatartás volna a mérce, akkor a Down-szindrómásokat kellene követendo példának tartanunk. Ha pedig az érzékeloképességet tartanánk a legfonotosabbnak, akkor a borükkel érzékelo süket-vakokhoz képest a látók és hallók számítanának fogyatékosnak.
Nekem te vagy a követendo példa érzelmi gazdagságoddal, kompromisszum-készségeddel, más (gyengék) iránti szolidaritásoddal. Sokan, akik kituno tanulók voltak és karriert csináltak, nem tudták ezeket a képességeket kifejleszteni magukban, vagy éppen elveszítették a nevetés és a sírás képességét…
Ki tervezheti meg a szerencsét és az örömöt, ki teheti szabvánnyá? Te, édes fiam, nagy nehézséggel jöttél a világra, hasonlóan sok más gyerekhez. Ennek “minimális agyi diszfunkció” (MCD) lett a következménye, a finommozgások, a szem-kéz koordináció zavarai, érzékelési nehézségek (amelyeket a hagyományos pedagógia leegyszerusítve tanulási zavaroknak nevez).
Az életedre vonatkozó orvosi prognózis nagyon rossz volt. Ennek ellenére “normálisan” élhetsz, de sokkal fáradságosabban, mint azok a gyerekek, akiknek nincsenek ilyen korlátaik. Az iskoládról szólva pedig megállapíthatjuk: nagyon gyakran kell a szociális képességek gyakorlásának, az egyéni teljesítményre való törekvéseknek és a türelmes bánásmódnak háttérbe szorulniuk ahhoz az igyekezethez képest, amivel minél elobb, minél több kétségbevonható tudást közvetítenek nektek a tanáraitok, és amivel minél több mérheto teljesítményt várnak el toletek. A “normális” iskola sok tanárának nehezére esik fel- és elismerni azt, hogy az emberi fejlodés sokfélesége nem mérheto matematikai átlaggal. Hivatásom folytán sok fogyatékos embert ismerek. Mindenek elott azt tanultam tolük, pontosan ok azok, akik áttörhetik azokat a falakat, amelyeket a “nem fogyatékosok” építettek köréjük sáncként, hogy megakadályozzák oket a nagyobb elismerésre, hatalomra, sikerre, több pénzre való törekvésükben.
Emberek, akik mint te is, ezen a határon belül élnek, gyengeségük kompenzálásával csodálatos teljesítményt érhetnek el.. Régóta itt van Sokrates példája, akit, púpos lévén, még gyerekkorában kiközösítettek, és ennek nyomán gondolkozott el azon, mi is tette ot számkivetetté. Gondolkodásának eredménye az a világszemlélet, amely máig filozófiai tudásunk alappillére. Eszerint az ember a középpontban áll, nem pedig az útban.
“Az eroszak” címu dolgozatodban a héber nyelv egy ismert szavát, a “Shalom”-ot értelmezed. Ez üdvözlo szó, a fegyvertelen kéz gesztusa, tehát olyan gesztus, amilyet pedagógusoknak és politikusoknak kellene gyakorolniuk, írod te. Az üdvözlés találkozást vezet be, a bizalmat mutatja, de egyszersmind kockázatot is magában foglal. A legfontosabb azonban: az ember áll a középpontban.
Amikor a történelemórán az elso világháború volt a téma, írtál egy megrázó “levelet a lövészárokból”. Egy halálfélelemtol gyötört fiatalember írja ezt a levelet császárhu, soviniszta apjának a háború értelmetlenségérol, és meg akarja gyozni ot, hogy az eroszak csak eroszakot szül. “A háborúk nem érnek véget a békében…” – írod. A középpontban az ember áll…Nagyon foglalkoztat téged a náci uralom alatt szenvedett zsidók sorsa. Meglátogatsz egy zsidó temetot szukebb pátriádban, Schwäbisch Alb-ban, zsidó szokás szerint követ helyezel a síremlékre, és sírva fakadsz… Te megértetted, sokkal inkább, mint jónéhány politikus, aki a “késobb születtem” pózában tetszeleg, sokkal inkább mint sok felnott, aki a “kollektív bunösség” lehetetlenségérol vitatkozik, hogy ez a te és az én generációm számára örökre “kollektív szégyen” marad.
Az ember álljon a középpontban, emiatt küzdök én érted, hogy felnottek és pedagógusok maguktól belássák, “normálisak” legyenek, és tanusítsanak irányodban megértést és türelmet. Megvédelek, amikor túlságosan követeled a társadalom normális voltát, amelyben az értékek piramisa fejre állt, mert a javak értéke hasznosságukban rejlik. “Életünk értelme az út és nem a cél” – mondta valaha André Gide francia író. Sokan elfelejtették ezt a felismerést. Zarándokokból repülogép-utasok lettek.
Némely szigorú bioetikus, mint például Peter Singer, megkísérel újra különbséget tenni az élet értékei és értéktelenségei között. “Újra visszahelyezés”-nek (replacement) hívja azt az elméletet, amellyel a boldogság mérlegét ábrázolja.: helyettesítsük be a fogyatékos családtaggal élo család balsorsának összegét azzal az összeggel, amelyet egy egészséges ember ér (beleértve a társadalom pénzügy hasznát). Eszerint az elmélet szerint az embernek nincs más érdeme mint az értéke: o is egy eleme a számításnak.
Az ember méltóságát sem betegsége, sem fogyatékossága nem értékeli le. Sokkal inkább lealacsonyítja az embert egy mesterségesen létrehozott vagy kikényszerített harmónia, melyben nincs helye félelemnek, gondnak, konfliktusnak. De a fogyatékosság nem genetikai defektus, hanem a teremtés rendje szerint való.
Itt áll egy mese a kis Marie-ról, aki megtanult falábbal élni. Csak akkor lett ez probléma számára, amikor felserdült, s “csodás keble, oszibarack ajka, hosszú haja lett” – modja Wolf Biermann. Nem figyeltek fel rá a fiúk. Egy új muláb, ami “húsból, vérbol és csontból való láb” volt, ami megtévesztésig olyan volt, mint a valódi – juttatta csak el a kézfogóig. Amikor az ara összeesett a menyasszonytáncnál, derült csak fény a jól leplezett titokra. A volegény visszavonta házassági ígéretét, ám ekkor arájának valódi lába nott, az o feje viszont fává keményedett.
Az integráció a fogyatékosság nélkül élo emberek fejében és szívében indulhat csak meg. Fafej esetén kevesebb a lehetoség. A szociális érzéketlenség azonban nem olyan szembetuno mint a fafej.
Én olyannak szeretlek, amilyen vagy,
Apád
Fordította: Hartainé Kelemen Éva