Autista egyenruha nélkül

Dávidnak hívják. 11 éves, nyílt tekintetű kisfiú. Az édesanyja vagyok, és amit eddig tudtam róla, nem volt sokkal több ennél. Tudtam, mikor éhes, mikor szeretne játszani, mikor fárad el, mikor van szüksége rám. Elfogadtam – szinte fenntartások nélkül – az autistákról kialakult sztereotípiákat, amelyek számomra most már egyáltalán nem értelmezhetőek. Eddig úgy éreztem, mindent megteszek érte, tudom, ki is ő, és milyen nevelésre van szüksége. Úgy láttam, Dávid boldog, kiegyensúlyozott, szépen teljesíti az iskolai és az otthoni elvárásokat. Szerencsésnek éreztem magam, hiszen nem “problémás” gyerek, a beszéd hiányán kívül a felületes szemlélőnek nem tűnik föl az ő mássága. 

Biztos voltam abban, hogy nem sokat ért meg a világból – hiszen olyan kevés volt a visszajelzés -, csak a gyámolításra szoruló gyereket láttam benne, meg sem fordult a fejemben, hogy partnernek tekintsem. A fiamról, és egyben az autista emberekről alkotott képemet változtatta meg alapjaiban a támogatott kommunikáció sikeres alkalmazása. 

A módszerről nem most hallottam először. Többször próbálkoztam vele, mindannyiszor teljes kudarccal. Bevallom, erős kétségek voltak bennem a realitását illetően, de azoknak az embereknek – szülőnek, pedagógusnak – a hitelében feltétlen megbíztam, akik több éve alkalmazzák. 

Sokat gondolkoztam azon, miért pont most sikerült elérni Dávidnál, hogy ily módon kommunikáljon. Előre bocsátván azt, hogy természetesen minden gyerek más, és mindenkinél más út vezethet el az eredményhez, nála két szempont érvényesült:

1.) Olyan nyílt szellemű iskolai környezetbe került, ahol nem jellemző az eleve elutasítás egy módszer irant sem, s ahol minden a gyerekekért történik.

2.) Bizalmat kapott tőlem. 

Ez utóbbit – úgy érzem – meg kell magyaráznom. Bár plasztikusan megfogalmazni iszonyú nehéz, de megint csak a bizalom szó a legmegfelelőbb. Az én hitem szerint az autizmus elsődlegesen kommunikációs probléma, tehát képtelenség felmérni egy autista szellemi állapotát, hiszen nem tudja közölni velünk, mit tud, mire képes valójában. Tehát feltételeznem kell, hogy értelmes, logikus gondolkodásra képes, akárcsak én. Itt merül fel a kérdés, hogy akkor vajon én eddig mennyire próbáltam meg kommunikálni vele? Én is csak a kommunikáció primitív formáit alkalmaztam, utasítottam és elvártam, hogy ő teljesítse úgy, ahogy én azt elképzelem. Eszembe sem jutott, hogy ő is önálló személyiség, saját egyéniséggel, ráhúztam az “autista egyenruhát”, s ezzel még inkább saját börtönébe zártam. Óriási hiba volt. A kommunikációs kudarc mindkettőnké? Igen, hiszen nekem kell új és új utakat keresnem, és ebben egyenrangú félnek kell tekintenem őt. Meg kell vele beszélnem mindent. 

Mielőtt újra alkalmazni próbáltam Dávidnál a támogatott kommunikációt, több napon keresztül beszéltem neki róla. Eleinte semmiféle érzékelhető reakciót nem váltott ki belőle, kedvenc játékaival játszott. Később dühössé tette minden szavam, agresszív lett, teljesen elutasító. Végül, számomra teljesen érthetetlen hirtelenséggel, mellém ült és csendben hallgatta mondandómat. Mint később Dávid megfogalmazta, akkor már elhitte, hogy bízom benne, egyenrangú félnek tekintem. Az első szó, amit nekem leírt, a zűrzavar volt. Ez tökéletesen jellemző volt akkori állapotára, hiszen ő is elkönyvelte magában, hogy soha nem fog kitörni az álomvilágból, tele volt félelemmel és bizonytalansággal, hogy vajon jól fejezi-e ki az érzéseit. 

Most már Dávid mindennapi igénye az írás. Azt hiszem, elég közel engedett magához, most már elmondhatom, hogy ismerem a fiamat. Tudom, hogyan gondolkodik, mi a véleménye a világról, és rólunk, “normális” emberekről. Nem túl hízelgő. 

Megtudtam előttem eddig rejtett ismereteit matematikából, történelemből, irodalomból. 

Dávid egyik visszatérő álma, hogy verset mond¹. Hangosan, bátran, szabadon, egy magas színpadon. Én már meghallottam, amit mondott. Egyszer talán azt is meghallom, ahogy mondja.