Egy könyvet szeretnék ajánlani minden szülőnek, aki autista gyermeket nevel. Christopher és Nicola Stevens Egy kisfiú című könyvét, mely a Gabo Kiadó gondozásában jelent meg. Egy olyan könyvet, amit sírva-nevetve olvastam végig, és amely visszaemlékezésre késztetett. Davidről és családjáról szól, aki 2007-ben, a könyv kiadásakor 11 éves volt és súlyosan autista.
Nem tudományos könyv a szó szorosan vett értelmében, és mégis az: a szeretet és az elfogadás tudományának könyve, egy olyan tudományé, amelynek tárgya David Stevens, célja pedig az, hogy David boldog legyen, és lehetőségeihez képest fejlődjön. A szerzők megfogalmazása szerint: „Ez inkább útleírás… Egy olyan földre vezető út leírása, ahol nem létezett kommunikáció, és minden a visszájára fordult.”
Olvasás közben felidéződtek a mi autista életutunk emlékei, amelyek a közel 19 év távlatából oly sok hasonlóságot mutatnak Davidék életével. A kezdeti reménykedések, Gergő nem lehet autista, mert… A szájtátva bámuló, döbbent emberek. Szakemberek az élet minden területéről, akik ha ismerték is az autizmust, Gergőt nem, és csak akkor hittek nekünk, amikor személyesen is megtapasztalták hangerejét, hogy milyen nagyot tud ütni, vagy bármely más, nem szokványos viselkedését, amire megpróbáltuk felkészíteni őket. Az icipici előrelépések, amelyek a mi életünkben óriási eredmények.
Sok hasonlóság, és mégis oly sok különbség: Gergő mellett lehetett aludni, élete a séta – a saját lábán, szobatiszta, nem rongál, van némi veszélyérzete, néha együttérzést is mutat, jól alkalmazkodik új helyzetekhez, és ami számomra a legfontosabb: nem bántja magát.
A könyvet olvasva rádöbbenhetünk, a nem minden alap nélkül sokat csodált Angliában sem fenékig tejföl az élete egy autistának és családjának. Ott is van helyhiány; ott is ajánlott a kitartás és az erős idegzet az ellátások eléréséhez, a bürokrácia útvesztőiben való eligazodáshoz; ott is csodát tehet a média; és ott is azok az emberek adnak erőt, akiknek valamiféle ősi, velük született tulajdonsága az elfogadás és a megértés a másik ember iránt, legyen az szakember, vagy csak egy pici lány a játszótéren.
Cristopher Stevens az írók pontosságával, érzékletességével fogalmazza meg azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek bennem az emlékek, érzések, történések kavalkádjaként éltek eddig, és most egy-két egyszerű mondatban megfogalmazhatóvá váltak. Had idézzem ezek közül három kedvencemet:
„Imádkoztam a csodáért. Amikor csodát kértem, nem jött a csoda. De amikor erőt kértem, azt mindig kaptam valahonnan.”
„Vannak, akik kedvesnek születnek. Ez ilyen egyszerű.”
„Szeretem Davidet – mondja Niky. – Minden más az, ami kimerít.”
Talán egyszer eljön az idő, amikor minden ember, ha találkozik egy autistával, azt gondolja, amivel a szerzők zárják a könyv első fejezetét.
„Ő más, mint a többi gyerek, de attól még ő is ugyanúgy ember. Attól még ő is egy igazi kisfiú.”