A Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány (FSZK) igencsak mozgalmas hónapokat tudhat maga mögött. Munkatársai járják az országot, bemutatva, mi az, amit eddig elvégeztek. Bennünket természetesen az autista embereket érdeklő programok érdekeltek: az egyik a krízisközpontok, a másik az a roadshow, amelyik az Országos Autizmus Stratégiához (OAS) kapcsolódott.

 

KRÍZISKÖZPONTOK – MODELLEK KIDOLGOZÁSA

A Krízisközpontok kialakítása autizmussal élő személyek és családjuk számára hosszú nevet viselő konferenciasorozat előadói Debrecenben, Pécsett és Budapesten találkoztak a szakemberekkel és a szülőkkel. Mi a budapestit választottuk, ahol először Giflo H. Péter programmenedzser (FSZK) vázolta a hátteret és a jelent, aminek reményeik szerint lesz folytatása, hiszen most az „első menetben” a módszerek, modellek kidolgozása volt a fő cél.

Izgalmas előadást tartott Prekop Csilla (Vadaskert Alapítvány, Bp.) és Tóth Aliz (Szimbiózis Alapítvány, Miskolc). Az Autizmus Alapítványtól, amelyik szintén nyert az FSZK által kiírt pályázaton, nem volt előadó. Igaz, az ő krízisellátásuk telefonos volt, és így adtak tanácsot, s ha ez nem volt elég, akkor szóban segítették a szülőt, hogy melyik szakembert vagy intézményt keresse föl. A Vadaskertnél és a Szimbiózisnál bentlakásos volt az ellátás.

 

A VADASKERT ALAPÍTVÁNYNÁL

Prekop Csilla gyógypedagógus mindjárt az elején leszögezte: azért merték megszervezni a krízisközpontot, mert itt van gyerekpszichiátria, ahol használják a legújabb, legkorszerűbb vizsgálati módszereket. (Ezek után hosszan megismertük az autizmus diagnosztizálásának módjait.) Az egyhetes krízisellátást azok vették igénybe, akiket már a Vadaskert ambuláns alap szolgáltatásából ismertek. (Erre mondta Prekop Csilla, hogy mire beadták a pályázatot már be is telt a létszám, mert a helyi rendezvényeken már szóltak az új ellátási formáról.)

 

A felvétel okai különbözőek voltak, néhányat mi is felsorolunk:

1. az autizmus diagnózisból eredő családi krízis,
2. az alapellátás súlyos hiányosságai miatt eredő elhúzódó krízisek,
3. akcidentális krízis (rendszerint külső események miatt: katasztrófa; szeretett személy halála; válás stb.), amikor a megküzdést nehezíti az autizmussal élő családtag,
4. „krízis mátrix” (több akadály egy időben),
5. társuló betegségek.

Pszichiáter, pszichológus, gyógypedagógus és más szakemberek is részt vettek a programban, melyet utógondozás követett.

A megoldandó problémák között Prekop Csilla felsorolta a viselkedésproblémákat (pl. székdobálás), az étkezési nehézségeket, az alvásproblémákat, és testvérkonfliktusokat.

Összegzésként elmondta, hogy a legtöbb krízis a szolgáltatások hiányából fakadt, s abból, hogy bár az egészségügyben kap diagnózist a gyermek, ezzel egy időben a szülő nem kap tanácsadást. A Vadaskert Alapítvány azt tervezi, hogy az egészségügy keretein belül folytatja a munkát, s a tervek között még szerepel egy „autikommandó” (segítői/szakembercsoport küldése vidéki szervezetekhez, igény esetén), és a krízisellátásban résztvevőknek találkozó szervezése.

 

A Szimbiózis Alapítványnál

 

A Szimbiózisnál más volt a metódus. Ők család nélkül is fogadták az autista személyeket, de a bentlakás maximum 30 napos lehetett. A krízisellátásba beépítették a különböző terápiákat és a foglalkoztatást. Projektjüket „Üvegharang”-nak nevezték (szépen szól, de igencsak törékeny), melyben öt terület szakemberei dolgoztak együtt: pszichiáter, gyógypedagógus, szociális, foglalkoztatási és ápolási szakemberek. Amit ígértek: a krízishelyzet elhárítása, egyénre (családra) szabott megoldási stratégiák kialakítása, speciális technikák elsajátítása.  

 

A Szimbiózisnál négy pontban határozták meg krízisellátás alapkoncepcióját:

1. azonnaliság,
2. a kliens megnyerése,
3. folyamatos támogatás a kliensnek (segítő aktivitása),
4. tér–idő struktúra.

 

A krízisintervenció eljárási protokollja (vázlatosan) a következők:

1. elsődleges megelőzés (prevenciós krízisintervenciós tanácsadás),
2. másodlagos megelőzés (intervenció, azaz maga a krízisszolgáltatás),
3. rehabilitáció – utógondozás – újbóli krízis megelőzése.

Náluk többségében „magányos autisták” voltak, család nélkül (egyikük még mindig ott lakik, akinek intézményt keresnek, mert a szülők külföldön dolgoznak). A hozzájuk érkezett autista személyeket nem elkülönítették, hanem „integrálták” a lakóotthon, a foglalkoztatás napirendjébe, munkamenetébe. A legtöbbje hamar beilleszkedett. Volt olyan autista fiatal, aki attól, hogy kiszakadt az otthon négy fala közül, máris jobban érezte magát, és olyan dolgokat is megcsinált, amelyeket otthon nem. Például megevett olyan ételeket, amikre otthon rá sem nézett, és mást követelt.

Mielőtt az autista személy távozott volna az intézményből, a szülő(k) komplett „túlélési” csomagot kaptak: pl. napirend, hozzá napirendi kártyák, terápiák, a gyermek személyére szabottan kidolgozott nevelési/életvezetési stratégia és egyéb segítség megbeszélése stb. A krízisellátásban résztvevők további sorsát figyelemmel kísérik (utógondozás).

Miskolcon is szeretnék folytatni, de a finanszírozás megoldatlan, hiszen a náluk lévő fiatal „mintha nem is lenne”, senki sem fizet érte.

Az előadások utáni hozzászólásokból kiderült, hogy ez bizony élő probléma nemcsak az autista családoknál, hanem azoknál a bentlakásos intézményeknél is, amelyek autista személyt is fogadnak. A konferenciára más fogyatékossági ág intézményeiből is érkeztek résztvevők, ők számoltak be a náluk lévő gondokról, megoldásokról. Több szakember úgy vélte, hogy a krízisellátásnak az alapellátásban lenne a helye, és a gyerekvédelemnek nagyobb részt kellene vállalnia a megelőzésben.

Mindez persze nem oldja meg azoknak az autista személyeknek és családoknak a gondját, amelyek már hosszú évek óta krízisben vannak, legfőképpen az autista fiatal agresszivitása miatt. Nekik speciális megsegítésre lenne szükségük, amelyet néhányhetes krízisellátás nem tud megoldani.  

F. Á.