Személyes történetek
Hajótöröttek
Hosszas boncolgatás helyett hadd érzékeltessem az autista gyereket nevelő családok életében az iskola, oktatás szerepét stílszerűen egy képi hasonlattal. A közoktatás hajótöröttjei vagyunk. Szép utazásra készültünk, amilyet az utazási irodában mutogattak. Elindultunk, majd elsüllyedt alattunk a hajó –a tisztánlátás kedvéért, a legtöbb autista gyerek nem fér be a többségi óvodákba. Jött a B terv: kis szerencsével találunk a nagy kék közepén egy lakatlannak tűnő szigetet. Túl akarunk élni. Idővel kiderül, hogy kannibálok lakják. Esetünkben a kannibálok – az idő. A korai fejlesztés, autizmus-specifikus oktatás számunkra olyan, mintha valaki irtaná a kannibálokat. Minél több idő telik el, annál kevésbé valószínű, hogy gyerekeink önálló életet tudnak majd élni, hogy nyomtalanul, töretlenül vészelik át az elszigetelt éveket. Várjuk a hajót, és közben küzdünk az elemekkel az életünkért. Hajlékot építünk ott, ahol szerszám sincs – iskolát hozunk létre. Tüzet csiholunk a vihar közepén – reményt keresünk, adunk magunknak a teljes káoszban és tartjuk a fényt a gyerekünkben, amíg sikítva tiltakozik az őt körülvevő vihar ellen – amit csak ő érzékel. Életben tartjuk, óvjuk őket egy olyan helyen, ami tele van cápákkal – meg nem értő környezettel. A puszta, és pusztító természetben elindulunk és megkeressük az egyetlen édesvizű forrást, kapcsolatot a saját gyerekünkhöz. Évekig vagyunk „víz” nélkül. Mi is „luxusutazásra készültünk”. De meg kell élnünk ott, ahová csak kalandból téved más. Minket nem vesz közben a kamera, és nem megyünk haza a show végén. Itt semmi sincs készen, nem vár infrastruktúra, nem vár készétel, valószínűleg nincs kihez szólni. Mindeközben, kialvatlanul, elcsigázottan, sebektől cserzetten és folyamatos félelemben élve ugyan, de próbáljuk élvezni az életet. Hiszen már feladtuk a képeslapot, hurrá, nyaralunk. Ugrálunk a gyerekekkel a köveken, rajzolunk a homokba, és próbáljuk észrevenni a naplementét, mert az nekünk is ott van. Csak látni kell. És amikor százévente jön egy hajó, eszeveszetten megindulunk a kis tutajon. Sok hajótörött, sok különféle szigetről. Megcélozzuk a ritka, felszabaduló státuszokat az autista csoportokban, iskolákban. Az évek óta várva várt hajó csodával határos módon felvesz, és abban a pillanatban el is süllyed. A következő hajó csak évek múlva jön, és kevesebb rajta a hely, mint az előzőn. Vissza a kannibálok szigetére. Vagy?
Fotó és szöveg: Daniss-Bodó Eszter