Az AOSZ tisztelettel és szeretettel köszönti a pedagógusokat, tanárokat a Pedagógus Világnap alkalmából!
Az Autisták Országos Szövetsége (AOSZ) ezúton is szeretné elismerését kifejezni a hazai oktatási rendszer legnagyobb feladatait végrehajtó tanároknak és pedagógusoknak, hogy nap mint nap vállalják gyermekeink nevelését.
Mi tudjuk a legjobban: autista gyereket nevelni olykor elképzelhetetlenül komplikált és nehéz, ami még inkább súlyosbítja a tanárokon lévő mindennapos nyomást.
Mi nem felelőst vagy bűnöst keresünk, hanem partner. Partnert abban, hogy a hazánkban minden 100. embert érintő autizmus oly annyira elfogadottá és megérthetővé váljon, hogy az oktatási rendszer ne konzerválja az autizmusban érintett családok már meglévő hátrányát.
Az AOSZ rendelkezik mindazzal a tudással, amely szülők tapasztalata és nemzetközi szakmai szervezetek által mára rendelkezésére áll és elérhető Magyarországon is.
(Autizmusról: http://aosz.hu/az-autizmusrol/
Az autizmus kézikönyve: http://aosz.hu/kiadvanyok/konyvek/
Autisták Országos Szövetségéről: http://aosz.hu/rolunk/).
“Nehéz pedagógusnak lenni, gondoljátok Ti. Én azt gondolom még nehezebb, ha…. “
Egy autista kisfiút nevelő szülő levele a pedagógusokhoz a pedagógusok világnapja alkalmából
Kedves Pedagógusok,
minden elismerésem. Minden elismerésem azoknak, akik minden nap példaként állnak a gyerekek előtt, akik napi nyolc órában testesítik meg a felnőttet, a tudást, a hatalmat, és jó esetben a nyugalmat. Nekem személy szerint sosem volt bátorságom ehhez a pályához. Szülőnek lenni jó esetben döntés, autista, vagy csak simán „problémás” gyerek szülőjének lenni életfeladat, pedagógusi pályát választani pedig hivatás. Mindezt jól csinálni pedig szintlépés-mindenkinek. Minden gyerekre vonatkozik, de a mi gyerekeink esetében fokozottan érvényes, hogy teljes mértékben ki vannak szolgáltatva az intézményeknek. Elég egy rossz mondat, egy helyzet rossz kezelése, és napokig kibillent állapotban vannak, ebbe belefér a halálvágytól kezdve a törés-zúzáson át az alvászavarig bármi. És elég egy jó élmény ahhoz, hogy szárnyaljanak. Nincs ebben semmi különös, majdnem minden gyerek így működik, csupán a mértéke és az időtartam a különbség, ami tulajdonképpen a mindennapjainkat, és végül az életünket alkotja. Én még most is tanulom azt, sok-sok év után, hogy jól szeressem őket. Bevallom, sokkal nehezebb, mint gondoltam. Vonakodva kérem Tőletek ugyanezt, de nem tudok mást. Fogadjátok őket szeretettel. Soha nem írnék le ennyire elcsépelt mondatot, mert a közhelyeknél nem utálok jobban semmit. Esetükben sokkal többről van szó ebben a rövid mondatban. Nem kevés, a legtöbb, amit kérek. Sosem lesznek azok a diákok, akik mindenből elsők, sosem lesznek azok, akik mintapéldányok, könnyen kezelhetőek, jól neveltek, simulékonyak, alkalmazkodóak „bezzeggyerekek”. Lehet, hogy szemtelenül okosak, idegesítőek, forradalmiak, és rávilágítanak sok mindenre, amit magunknak sem merünk bevallani. Nehéz lehet őket szeretni. Jól végképp, főleg ha ez választható alternatíva. Más operációs rendszerrel működnek. Néha úgy érzem nincs már kedvem kutatni a kézikönyv után. Huszonöt gyerek között pedig valószínűleg egyéb sem hiányzik. „Küldjük máshová”, „tanítsa más”, várjunk még „egy évet”. Nem viszem máshová és nem várok. Nem fogja kinőni. Volt, hogy szembe kellett fordulnom pedagógussal, és megtettem. És megteszem bármikor újra, ha kell. De sokkal szívesebben megyek mellettetek. Olyan sok jó példát látok, és sok rosszat is. Egy döntés a különbség, és aztán ugyanaz a döntés minden nap. Elképesztően fárasztó. Nekem is, Nektek is. Viszont egyetlen probléma merül fel mindig, ahol áll vagy bukik minden: hogy Nélkületek nem tudjuk megcsinálni. Nálunk nem az egyetemig való eljutás az aggódás tárgya.
Ábel egykor évekig nem fért be az egyik oviba, mert a faluban minden jó szándék ellenére nem tudták ellátni. A másikba, fél országgal arrébb, öt és fél évesen befért. Most egy autista csoportban elsős, olvasni tanul, és fog is. Egy hónapja jár iskolába, ahol a megfelelő hozzáértés veszi körül, türelem, speciális környezet, képzett tanárok és mindenekelőtt elfogadás. Ennek köszönhetően napról napra lép meg olyan dolgokat, amiről egy éve álmodni sem mertem volna. Hónapokig kellett a fejét megbiccentve tanítanom neki, hogy az „igent” mikor használjuk. Hat évesen mondta ki először, a megfelelő helyzetben. Sírtam. Esténként elmesélem neki tőmondatokban a napját, évek óta mindig. Ilyenkor reménykedem abban, hátha a látszólagos figyelmen kívül hagyás mögött, mozdonytologatás közben mégiscsak megérti, hogy róla beszélek. Pár nappal ezelőtt váratlanul fel kellett függesztenem a „mesét” mert dolgom akadt. Az aznapi kirándulásnál tartottunk éppen. Tíz percig voltam távol. Nyugodtan tettem, mert azt gondoltam talán amúgy is inkább csak magamnak meséltem. Amikor vissza értem, ugyanott találtam az ágyban, ahol hagytam. Elszántan rám nézett (önmagában is érték), és miután háromszor elismételte, végre megértettem, amit mondott, végig a szemembe nézve: „kirándulás vége”. Nézett rám kérdőn, és várt. Tudjátok mit jelentett ez? Várta a mese folytatását ott, ahol abbahagytuk. Én pedig hét év után találkoztam a fiammal. Egyszerre figyeltünk egy valamire mi ketten. Életünkben először. Röviden ennyit jelent nekünk, hogy Veletek, vagy nélkületek.
Ezért köszönöm, hogy minden nap végzitek munkátokat: remélem hozzám hasonlóan egyre több szülő találkozik a gyermekével Nektek köszönhetően.