Nevem Csordás Anna (57 éves vagyok, sz. 1957.), több végzettségem is van. Jelenleg egy Idősek Otthonában dolgozom. Családommal egy Budapest melletti kisvárosban élünk.
Két fiam van, 24 (sz. 1991.) és 17 (sz. 1997.) évesek. A nagyobb idén végzett az ELTE kémia szakán, jelenleg doktorandusz. A kicsi – Ő Aspergeres, a spektrum elején van – gimnáziumi tanuló, 11. évfolyamon tanul.
Visszaemlékezve a gyerekek kis korára, a nagyról hamarabb gondoltam volna, hogy autista
– visszahúzódó volt, kevéssé barátkozott a kortársaival, stb. -, a kicsi túlságosan nyitott volt, túlzottan barátságos, nagyon kiadta magát és az érzelmeit. Ma már tudom, hogy ez is a “zavar” egy formája. A suliban megváltozott (szinte 180 fokos fordulatot vett a viselkedése), itt már nem igazán sikerült barátokat szereznie, sőt. Mivel nagyon lassú volt, negyedikes korában a tanító nénije javaslatára elmentünk a nevelési tanácsadóba, ahol egy pszichológus vizsgálta meg. Szerinte nem volt vele semmi gond, korának megfelelő a sebessége, a figyelme terelhető, viszonylag magas intellektusa volt. A felső tagozatban a problémák ugyanúgy megvoltak Nála, a tanárok jellemző “panaszai”, hogy az óra elején nem veszi elő a tanszereit (azóta már tudom, hogy ez tipikus Aspergeres gondolkodás eredménye, akkor még nem tudtam), nem ír házi feladatot (fel sem írta, ezért nem tudtam számon kérni – ez is tipikus) és _ persze – lassú. Jó közepes eredménnyel zárta az általános iskolai tanulmányait. A gimiben az első fogadóesten említette az osztályfőnök, hogy Ők úgy látják, hogy van a gyermek viselkedésében autisztikus vonás, nem akarom-e kivizsgáltatni. Akartam. Két irányból kezdtem meg, az Autizmus alapítványnál és a Bethesdában. A Bethesdában kerültünk előbb sorra. Itt diagnosztizálták, ekkor már 15 éves elmúlt. A Pedagógiai Szakszolgálathoz kb. 3/4 év múlva kaptunk időpontot. A fejlesztése az Egy Másik Útnál kb. 1/2 évvel a diagnosztizálás után kezdődött meg. Azóta is odajár fejlesztésre, bő fél évet egyéni, azóta csoportterápiára. A suliban is kap fejlesztést heti 3 órában. Jelenleg azzal foglalkozom, hogy megtudjam, hogy milyen kedvezményekre jogosult a tanulmányai során, illetve majd az érettségin. A suliban egy szülőklub szerűséget indítottunk a fejlesztő pedagógussal közösen. Még nem az igazi a működése, de talán beindul most már.
Amióta diagnózist kapott több szülőképzésen vettem részt, mert célom volt megtudni, hogy hogyan tudok a legjobban, leghatékonyabban segíteni Neki. Fontosnak tartom, hogy arra neveljem, hogy majd, ha eljön az ideje, önállóan is elboldoguljon, ne legyen szüksége segítségre, illetve a lehető legkevesebb segítséget igényelje. Szeretném a társadalom szemléletét formálni a lehetőségeimhez képest.
Mentorszülő azért szerettem volna lenni, hogy azoknak segíthessek, akik – akár diagnózis előtt, akár az után – tanácstalanok abban, hogy mihez kezdjenek. Milyen lehetőségeik vannak, mihez van Nekik és gyermeküknek joguk, hogyan lehet ezt „túlélni” és természetesen megosztanám az általam felcsipegetett tudásmorzsákat. Mindezt a mentorszülők kompetenciahatárain belül.
Telefonon főként a késő délutáni órákban vagyok elérhető (nap közben dolgozom), e-mailon folyamatosan elérhető vagyok.