Zalai látogatás

2000. január 23-án a Nap tévében elhangzott Vitray-interjút követően székhelyünkön sokat csengett a telefon, sokan érdeklődtek, gratuláltak, de a legkedvesebb telefonok egyike Zalaegerszegről érkezett: Tóth Istvánné igazgató asszony hívott. Véleménye szerint sokat segített az autizmus ügyének a tévébeszélgetés, s aktualitást Zalában az adott a részünkről hangoztatott igényeknek: miszerint több kis csoportos, családias lakóotthonra volna szükség, hogy ők éppen márciusban terveznek egy alapítványi estet a nemrég (1999. november 1-jén) megnyílt boconföldei védőotthon, vagyis Autista Ház javára, mintegy hivatalos megnyitóként is.

Tekintettel egyesületünk sokéves fáradsággal kivívott tekintélyére, személyre szóló felkérést kaptam, hogy vállaljam el a Zala Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője, dr. Hóbor Erzsébet mellett a rendezvény védnökségét. Egyesületünk elnökével történt egyeztetés után, a megtisztelő felkérésnek eleget téve, március 4.-én leutaztam Zalaegerszegre, ahol Jakabfyné Sági Gabriella várt. Legelőször a gyönyörűen felszerelt gyógypedagógiai fejlesztőközpontba mentünk, amelynek pusztán már barátságos, emberközeli külső és belső megjelenése is jó érzéssel töltött el. Tóth Istvánné igazgató asszony éppen az autizmus iránt érdeklődő szakembercsoportnak tartott továbbképzést fejezett be, s én, mintegy végszóra érve, beszélgethettem velük körülbelül húsz percig az egyesületünkről, az autizmusról, aktuális gondokról. Az igazgató asszony vezetett végig a fejlesztő központ helyiségein, s láthatóan a saját elképzelés szerint készült uszodára volt a legbüszkébb. Minden sarokból a rend, a tisztaság és a szeretet áradt, s ez utóbbi kísérőimből is bőségesen sugárzott. 

 


Zalaegerszeg egyike kedvenc vidéki városomnak, s kissé második otthonom is, hiszen hosszabb időt tölthettem itt fiatal koromban, és kisebbik fiam is itt él, itt nősült. A kedves, hangulatos kisváros emberközelisége beköltözik mindenhová, és akiben csak egy kis hajlandóság van a segítés iránt, azt menthetetlenül magával sodorja egy-két lelkes kezdeményező lendülete. Ezt tapasztaltam korábban Csorváson, Miskolcon, a debrecenieknél, és bizonyára így van ez az egyre szaporodó autista alapítványoknál, egyesületeknél, szülőcsoportoknál szerte az országban. Budapest, a nagyváros, kissé érzéketlenebbnek mutakozott idáig.

Nem lepett meg hát, hogy Zalaegerszegről tíz percnyi autózás után a boconföldei Autista Házban budapesti autista kislányt találtam és hamarosan kiderült: még egyet várnak. A kedves, kétszintes családi házban éppen ebéd utáni pihenéshez készülődtek a hétvégén is bentlakó gyerekek, de amint meghallották Sági Gabriella autójának jól ismert hangját, mint a kis verebek az ablakhoz siettek, és figyelték minden léptünket. Vissza persze nem integettek, nem mosolyogtak, de láthatóan örültek az érkezőknek.

A két ügyeletes gyógypedagógus fogadott minket. Gabriella sokat mesélt, a gyerekeket szinte sajátjaként kezelte, mindent tudott róluk. Mindnet megmutatott, beszámolt az otthon napi munkájáról, elmondta, mi mindenre lenne még szükség, hogy még otthonosabb legyen a ház. Úgy éreztem, a legfontosabb már megvan: a szeretet. A többi már csak idő – és persze pénz kérdése. A kamrába is bepillantottunk, ahol a szülők által be-behozott befőttek, lekvárok, egyébb nem gyorsan romló ételek voltak szépen sorba rakva. Kitekintve az ablakból a falu nyugalma köszönt vissza, és a házhoz tartozó hatalmas telek ideális terep a gyerekek számára a mozgásra, levegőzésre.

Az úton visszafelé kiderült az is, hogy milyen meglepő volt, hogy az otthon elkészültéig lelkesen dolgozó szülők hirtelen megijedtek, és szinte alig akarták gyermeküket az otthonba adni. Nekem mint szülőnek, ez teljesen érthető volt. Igen, tudjuk, hogy adott esetben ez a jó megoldás. Csak még ne most, még csak egy kicsit hadd maradjon a gyermekünk mellettünk. Még inkább bírjuk egy ideig, bármilyen nehéz is, hiszen vállaltuk, ha sokszor nehéz is volt, de elfogadtuk, és most mi lesz velük ha nincsenek közvetlen közelünkben. Mi ismerjük őket igazán, mi értjük már, hogy mit akarnak, nem beszélve az örökös reményről: egyszer csoda is történhet… 

Gyorsan elérkezett az “est”, amelyet az Arany Bárány Szálloda télikertjében rendeztek. Hét órakor megszólalt a zene, egy jó tánczenekar játszott a vacsora alatt és húzta később szinte megállás nélkül a talpalávalót. Az alapítvány kuratóriumának tagjai, a segítők, láthatóan hatalmas előzetes munkával, és most kitűnő érzékkel és szervezéssel foglalkoztak a mintegy kétszáz fős vendégsereggel. Felsorolni is nehéz volt, hát még megjegyezni az est támogatóinak névsorát, kezdve a helyszínt biztosító szállodától a helyi művészekig, akik műveiket az alapítvány támogatására árverésre ajánlották fel erre az alkalomra. Volt műsor, tombola és persze kitűnő vacsora, s mindez az autista sérültekért, elsősorban a gyerekekért, hogy később is biztosítva legyen sorsuk Zalában.

Jó volt látni a sok felszabadult táncolót, szülőket, szakembereket együtt, jó volt néhány egyesületi tagunkkal beszélgetni, kissé megnyugodni, hogy bár sokszor érzi úgy az ember, hogy többet is tehetne talán, hogy nem elég profi az egyesület működése (mint ezt néhányszor bizonyára jóindulatú kritikaként szemünkre vetették). De érdemes ébren tartani az állami, önkormányzati lelkiismeretet, hangoztatni, ahol csak lehet, hogy mi a gondunk, mit akarunk. Nem egy szervezet vezetői akarunk lenni, mert ilyen irányú (egyébként nem létező) hajlamainkat akarjuk kiélni, hanem mert a sors ránk bízott kis lelkeket, akikért felelősséggel tartozunk, s ez nagyobb kihívás és parancs, mint egy jól menő vállalkozás megszervezése, fenntartása. És jó, hogy egyre több vállalkozás felismeri: ők is felelősek az elesettekért, és közülük egyre többen segítenek, adakoznak, itt Zalában is.

Ilyen gondolatok foglalkoztattak másnap útban hazafelé, ahogyan búcsút intettem a zalai domboknak. Örültem és jó szívvel gondoltam vissza vendéglátóimra, még egyszer gondolatban is megköszönve nekik, hogy otthon lehettem egy kicsit náluk. 

Kocsis Alajos