Tumann Imre – Autista lányunk fejlődése

Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló könyvük folytatását közöljük. A könyv – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),… hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.  

Ha egyáltalán megjelenik ez az írásunk, és terveink szerint könyv lesz belőle, sajnos az olvasó meg a szülőtársak még sok mindent aktuálisnak érezhetnek – mondta Ági. Az utca emberei, a “jó szándékú”, kéretlen nevelési tanácsot adó emberek mindig lesznek. Azon gondolkodunk, töprengünk sok-sok év után: Kati hogyan élhette meg közös “inzultusainkat”, amikor egy-két pofonra buzdítottak minket, hogy őt “megzabolázzuk”? 

Talán a közbeszólásokra kicsit megrettent és még inkább dühöngött. Az volt a megoldás, hogy ilyenkor hirtelen váltottunk. Siettünk enni vagy inni adni neki, elterelni a figyelmét. Ilyenkor megnyugodott. Egy ideig nem ismétlődött a “roham”. 

M ár egészen közel 1963 karácsonya. Készen állnak Kati ajándékai. Most is, mint mindig, van hajas baba, képeskönyv, kifestőkönyv, színes ceruzák, újdonságként régi, hagyományos formájú mozaikkirakó. Beszereztük a hagyományos finomságok alapanyagait: mákot, diót a bejglibe. Húsfélét és minden apróságot, ami ilyenkor kell, pontyszeleteket a Lehel piacról. A legnagyobb gond a generáció többi tagjának megajándékozása. Elsősorban örömöt szerettünk volna szerezni, de figyelembe kellett venni, hogy kinek mire van feltétlen szüksége. Így a használati tárgyak előléptek ajándékká. (A dédiknek téli alsónemű kellett, mert mindet leharcolták nyolcvanadik életévükre. A Maminak órára volt szüksége, a bejárás miatt, nem tudta elszánni magát a vásárlásra. Valika húgom könyveket kapott, apámék pedig apró figyelmességeket.) Karácsonyi takarékoskodásunk közvetlenül az őszi beszerzések után kezdődött. Szükség is volt erre, mert nemcsak a karácsonyi beszerzések indokolták, de bármilyen váratlan esemény is bekövetkezhetett. 

Hátra volt a szokásos ünnep előtti nagytakarítás, ami korábban kizárólag Ági feladata volt. Most viszont már a babavárás miatt nem volt tanácsos az erőteljes hajladozás. Végül is meglett a tisztaság, rend is. 

Katit, mint mindig, elkápráztatta a karácsonyfa, boldog volt, aranyos kedves, mintha az egész autizmusa nem is létezne. Ismét csak az erősödött meg bennünk, hogy az örömteli események, a meghitt hangulat igen pozitív hatást váltanak ki lányunkban!  
Hogyan lehetne mindig rendkívüli hangulat a családban? Jó lenne, ha gyakrabban lehetne a szeretet ünnepe! De talán nem kéne túl sűrűn, mert egy idő után talán ez is hatástalan lenne. 

Az iskolai téli szünet “éppen, hogy ideig” tartott, karácsony másnapja munkanap, nekünk leltározási értekezlet volt. Így nem tudtunk elutazni Göbölyre a szüleimhez. Apámék ugyan egy napra, 25-én meglátogattak minket, és egyúttal megtörtént az ajándékcsere, és az unokanézés is. 

E lmúlt újév napja, hamarosan vége lett a diákok szünetének is. Ágival orvoshoz mentünk megbeszélendő, hogy szülés előtt meddig dolgozhat, milyennek tartja a kedves idős doktor szülés előtti állapotát? A doktor mindent a legnagyobb rendben talált. Hat héttel lehetett a szülés előtt szabadságra menni. Ági a várható időpont előtt egy vette ki a szabadságát (Még mindig a húszhetes szülési szabadság volt érvényben.) A teljes körű társadalombiztosítás idején is alaposan körül kellett nézni kinél szüljön a kismama. Anyósom munkahelyén jó híre volt a szülészetnek (ma is elismert.), ezért választottuk az említett kórházat. Ha mentővel kellett volna Ágit Dunakesziről Pestre vinni, akkor egy rettegett szülészetre vitték volna. Ezért előre megbeszéltük, hogy a kiírt napon kényelmesen bevonatozunk a szülészetre. A vizsgálat alapján véletlenül bent fogták Ágit. 

Drága gyerekünk, megtréfálta az orvost, minket meg az SZTK-t. Anyukája pocijában nagyon jól érezte magát. A drága meg két hétig ott vendégeskedett. Ez alatt Ági a kórházban maradt. 

Végre! 1964. február. 15-én megszületett Peti! Megtörve Ágiék családi hagyományát, az első fiú lett a harmadik generációban. Nagy volt a boldogság. 

Hát még az milyen boldogság volt, hogy Peti, éjfél után, rövid vajúdást követően szabályosan megszületett. Ági megrémült, mert nem hallotta felsírni. Kétségbeesve megkérdezte, miért nem sír? Válasz: rögvest fog, csak előbb le kell tekerni a nyakáról a köldökzsinórt. Úgyis volt, Peti mély férfihangon kezdett áriázni. (Mutálás után, később az egyik legszebb basszus lett kórusában.) Tehát végre megszületett a várva várt testvérke, akin olyan sokat töprengtünk, hogy merjük-e vállalni vagy sem. (De jó, hogy mertük!) 

T érjünk vissza Katira. 1964 februárjában, Peti születése előtt, egy kis vendéget kaptunk:Ágikát. Mari, az édesanyja, évfolyamtársunk, barátnőnk volt, egyedül nevelte őt. Most egy súlyos műtétre kórházba kellett vonulnia. Kati kapott így egy nála évvel idősebb barátnőt. 

Segítő szándékunkon kívül kíváncsiak voltunk, hogy mi történik Katival, Ágika társaságában. 

Kati nem állt szóba Ágikával azonban tűrte jelenlétét utánozta mozgását, tevékenykedését, hanghordozását. Ágika hiába kezdeményezett, Kati kitartóan “nem vette a lapot”, de azt engedte, hogy az összes játékát használja. Bár nem játszott vele, mindent intenzíven megfigyelt, amit a kislány művelt és ami körülöttük történt. Ha Ágikának ugrálhatnékja támadt, heverőről le, heverőre fel, azt rögtön utánozta. 

Egy jelentős változás viszont történt, ami megkönnyítette az életünket: Katit napközben már nem kellett pelenkázni, éjjelre még igen. Azt nem tudjuk, hogy a szobatiszta Ágikának volt-e szerepe ebben.