Tumann Imre és felesége gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvükből előző két számunkban már közöltünk egy-egy részletet. Ahogy Tumann Imre fogalmazott: könyvük “családtörténetbe ágyazott história (arról), … hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Tovább folytatjuk kis családunk történetét: a rövid, szülői házakhoz történt kirándulások, szabadság után, visszatértünk Kömlődre. Katicát megviselték a hirtelen helyszínváltozások.
(Két nap alatt Göbölyre, Dunakeszire majd Kömlődre utaztunk.) Kömlődön megnyugodott. Mi szülők, felkészültünk az új tanévre, vártuk vissza osztályaink vakációzó “tanulóit”. A trachoma1 miatti kurta szünidő rendhagyó volt. De emberpróbáló hatása miatt szerettük volna már normális kerékvágásban végezni dolgunkat. Hála Istennek, nyomtalanul elmúlt a veszedelmes járvány!
Sokat dolgoztunk. Minden vasárnap déltől, egyikünk ügyeletben volt. Felügyeltünk a gyerekekre. Sétáltunk velük, étkeztettük őket, játszottunk. A család is velük volt. Kati is jól érezte magát közöttük. Amelyikünk “szabad” volt, vitte haza Katit és otthon ellátta. Már nem Juliska néninél laktunk albérletben, hanem a téesz visszaadta a sajtgyárként üzemeltetett általános iskolában levő tanítói lakást, amelyet Lojzi bácsi, az igazgatónk, “kölcsönkért” nekünk. Régi, múlt századi iskola, régi tanítólakással, történelmi romantikával. Így kerültünk szomszédságba a református tiszteletesékkel, a templom udvarába.
A tiszteletes úr, Béla barátom, igazi falusi lelkipásztor volt. Ha a természet, illetve Isten áldását, saját céljaira fordította volna, talán a világ összes operaszínpadát meghódította volna mennydörgő basszusával. Ő csak híveinek énekelte a zsoltárokat. A tiszteletes urat nem tudta kikezdeni a politika, mert dolgozott a téeszben is. Ugyanúgy művelte a földet, mint hívei. Értett az állatokhoz. Az intézeti kis hizlaldában segített a bajbajutott kocának az ellésnél, tökéletes állatorvosnak bizonyult. Kevés volt a hely az intézetben. A tiszteletes úr odaadta irodáját a történelmi korú parókián, abban rendeztük be az én tantermemet. Tízóraira, mikor eperszezon volt, 14 tanulómnak egy nagy tál mosott, cukrozott epret hozott. (Az eper kizárólag az ő kiskertjében termett.)
Szóval Kömlőd nem volt “vidék”, hanem “régi nemesi község”, (a községháza pincéjében őrzött névtábla szerint: KÖMLŐD NEMESI KÖZSÉG Koldulni és dohányozni tilos! A kisbíró, újabb nevén hivatalsegéd, mutatta meg a táblát nekünk titokban.) Lakói, szorgalmas és tisztességes létükben őrizték meg nemességüket.
A falu csendje, nyugalma, egészséges levegője segített megnyugodni, ha elővettek Kata iránti aggodalmaink.
Lányunk történetét hetedik hónapos korában folytatjuk tovább. Naptári bejegyzésre is méltattuk augusztus 20-át: “hasra fektetve játszik kezével, hintőporral” (magától még mindig nem fordult hasra). Sokat próbáltuk forgatni, változatos játékokat adtunk “eléje”.
Megpróbáltuk ültetgetni is. Gyakran fogta magát ilyenkor és eldőlt. Minőségi változás volt, amikor – a szeptember 28-i bejegyzés szerint – bizonytalanul tartva magát, megült. Kezdte élvezni. Ülve hintázott, nevetett rajta. (Szálemezés? 2)
A fogzás nagyon megviselte, ezért is sokat sírt, nagy feladat volt, a sírás okának “megállapítása”. Érdekes volt, pont nyolchónaposan fedezte föl az árnyékát. Élvezte. Nagyokat nevetett ezen.
Az október l7-i bejegyzés szerint, ültetve már biztosan ül a babakocsiban. Sokat hintázik ülve. (Vajon ez a biztonságérzet fokozása céljából funkcióöröm, vagy szálemezés volt?)
A félreértéseket elkerülendő: Kata még mindig nem ült föl egyedűl!
Az október 23-i bejegyzés új momentuma: hasra fektetve kezdi emelni popsiját, mászni akar! Szóval rendhagyó módon ugyan, de nyolcadik hónapos korában Kati kezdi aktivizálni magát!
November 4.: Odanyújtva a kekszet megfogja, elveszi, egyedül eszi. Örömünk a tetőfokára hág: a következő, az egy nap múlva írottak szerint: Magától oldalra fordul! Játszik a lábával! Két nap múlva: Először fordul egyedül oldalra, majd hasra. E gyakorlatokat néhány napig szorgalmasan ismételte, tehát tudta!
Kati mozgásfejlődése tehát késéssel ugyan, de kilenchónapos korára elkezdődött.
A következő, majdnem másfél hónapos időszakban “nem történik semmi”. Kati csak fekszik, nem forog. Ez is a másság egy tünete akar lenni? Újra aggódunk!
Miért nem indul meg egy fokozatos – nem baj, ha lassú – folyamat?!
Kömlődi életünkben december eleje már a karácsonyi készülődés jegyében telik. Intézeti gyermekeink is várják a Mikulást a karácsonyt, tudják, hogy akkor hazamennek. Mikulásra műsorral készülnek. Olyan jó volt a készülődés! A mi életünkben is nagy volt a várakozás.
Főleg a karácsonyt, első karácsonyunkat vártuk Katica miatt is. Fog-e örülni a karácsonyfának? Ajándéknak? Ezt a várakozást már negyven éve emlegetjük!
Bebuszoztam Tatára, gyertyácskákat, csillagszórót és egy kis doboz üveggömbdíszt vettem kis csúccsal a fa tetejére. Ágival terveztük a karácsonyfánkat, kicsit. A fát Tatán vettük, szaloncukorral. Ági még költözésünkkor elhozta otthonról a háborús idők préseltpapírú csillámmal bevont díszeit. Az angyalhaj, ezüstszál is előkerült. (A háborús díszek, gömböcskék ma is a legszebben ékesítik most már nagycsaládunk karácsonyfáját!) A karácsonyi szünet hamar végetért. Mindkét szülői házhoz ellátogattunk. Szüleinknél töltöttük néhány szabadnapunkat, karácsony másnapját. Kati szemmel láthatólag örült a karácsonyfának. Nagy szemeket meresztve nézte a gyertyákat, csillagszórót, nyúlt a díszek után. Nyugodt volt. Kézbe vette az ajándékokat. (Természetesen karra vettük, onnan szemlélte a karácsonyfát, a kiságyban fekve pedig kézbe adva “vette kézbe” a kejfeljancsit, meg a játékbabát. Mellé raktuk ugyanezeket, de akkor is “oda kellett adni”.)
Kati pontosan 11 hónapos (1961. január 9.), amikor nagyon elszántan mászni akar! Már igénye van arra, hogy az ételt egyedül, tehát saját kezéből egye!
Mozgatását tovább folytatjuk. Közben – mint eddig mindig – , próbáljuk állítani. Néhány másodpercig megfeszítve lábacskáját: állt, először.
Úgy látszik, történhetett valami minőségi változás, mert a korábban fölsorolt valamennyi mozgást ösztönzésre – igaz legtöbbször segítséggel – végzi, gyakorolja. Talán szülei “korai fejlesztési, gyógypedagógiai gyakorlatai” idézték elő a változásokat? Vagy egyébként is elkezdődött volna valami? Szeretnénk hinni, hogy “beavatkozásunk sokat segített”.
Tumann Imre
(Folytatjuk3)
Jegyzetek:
1 A trachoma (granuláris kötőhártya-gyulladás, a vakság megelőzhető okai közül az első helyen áll a világon;
2 szálemezés – monoton ringatózás.
3 Folytatás: itt letölthető