Tumann Imre és felesége gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyven-éves koráig dokumentáló, készülő könyvük részleteinek közlését előző számainkban kezdtük meg. Ahogy Tumann Imre fogalmazott: könyvük “családtörténetbe ágyazott história (arról),… hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Nagy történelmi dátum: 1961. február 9.: Katica egyéves! A gyermeklélektan tudománya szerint Kati életében a szorosan vett újszülött és csecsemőkor lezáródott. A szoros naptári szemlélet szerint elkezdődött a “kisdedkor”, ami 1-3 éves korig terjed.
Mik tehát összefoglalva, a csecsemőkor fejlődési eredményei esetünkben? Úgy gondoljuk, hogy nem boncoljuk külön-külön az egyes “területeket” (mozgás, érzelem, értelem).
Kati, korának megfelelő testi fejlettségű baba. (Súly és magasság, valamint egyéb szomatikus adatokat is mellékelünk majd 0-3 éves korig, betegségeit is megemlítve.)
Szép, egészséges fehér bőrű, érdeklődő tekintetű, időnként el-elrévedő. Segítséggel ugyan, de mászik, támogatva hasra fordul, próbál ülésbe kapaszkodni. Segítséggel ülve marad.
Állítgatva igen rövid ideig áll. (Éreznie kell kezünket az oldalánál.) Hajlandó a kézbe adott kekszet, kenyérdarabkát megenni. Ha beszélünk hozzá, úgy tűnik, figyel. Talán sok mindent megért.
Ragaszkodik mamához, papához, a nagyszülőket is elfogadja. Az idegeneket határozottan, kitartó, erős sírással elutasítja. Talán sokat is sír, látszólag “indokolatlanul”.
A teljes megnyugvást az anyuka, vagy az apuka ölében, majd jelenlétében tapasztaljuk. Kettőnkhöz kötődik talán legjobban.
A ragaszkodás, az érzelmi kötődés szinte “erőteljesen kitapintható”. Vegetatív “furcsaságot” is meg kell említenünk: a gyakori székrekedést. Kati táplálkozásában gondot fordítottunk arra, hogy sok vitamintartalmú, mindig korának megfelelő táplálékot kapjon, beleértve a jó minőségű tehéntejet, tejtermékeket, májat, a megfelelően elkészített sovány húsokat, halat stb. Egyéves korára mindenféle ételt fogyasztott. Nem tápláltuk túl. A kezdeti, szopással kapcsolatos nehézségeket sikerült legyőzni, olyannyira, hogy furcsaságként említem, de még álmában is sokszor a szopást imitálta szájacskájával.
Másik furcsaság: sokszor alig aludt. Egész éjjel képes volt ágyacskájában ébren feküdni, majd másnap, napközben sem aludt. Nem volt ezek után különösebben nyűgös. Aztán egy ideig az alvás rendben volt. Ez utóbbi furcsaságokat kifejezetten féléves kora után tapasztaltuk.
Születésnapja körül Kata “beülős” hintalovat örökölt valakitől. Nagy örömmel ült bele és élénken, kapaszkodva kezdett benne hintázni. E művelet közben mosolygott, hangosan nevetett is, kezecskéit nyújtva hajolt a hintaló felé. Kéredzkedett is oda. Örömmel forgolódott a járókában, ágyacskában. Február 14-i bejegyzés szerint a “lábujját a szájába vette”.
Láthatóan a különféle mozgások már örömöt okoztak neki. Kezdte “föltérképezni környezetét”. A gyermeklélektan tananyaga szerint a mozgás segítségével talán “kitárult a világ” Kati számára. Mássága azért továbbra sem hagyott minket megnyugodni. Éreztük, hogy általános “késlekedése” valamit takargat számunkra.
Újabb öröm következett, dátum szerint 1960. március 3-án, majdnem 13 hónapos korában, kukkot kezdett játszani. Rátakarta fejecskéjére a pici plédjét, lerántotta, nagyot nevetett és újra kezdte. Élvezte, hogy ez mindenkinek nagyon tetszik. Mi kukkot kiáltottunk ilyenkor. Máskor, ha kéznél volt a pléd, a kukkra Kati ismételte a játékot.
Sikerült a mély babakocsi helyett, egy ún. fából készült kulikocsit szerezni. Ez a kétkerekű, egy rúddal tolható, lécecskékből készült jármű kitűnően megfelelt a séták alkalmával. Kati jól, stabilan ült benne, ugyanakkor mindent jól látott maga körül. Felettébb élvezte a kertes házak baromfiudvarát, a rohangáló kutyusokat, cicákat. Mosolygott a többi gyerekre, akik a szülők vontatta luxus babakocsikban, vagy hasonló kulikban utaztak.
Élvezte az úttesten rohanó autókat, lovas kocsikat. Az így kitágult világ biztosan sokat jelentett neki. Talán a nagy séták után jobban evett, aludt.
Kömlődi életünk meghitt lett volna, de Katit egyre nehezebb volt emberek közé vinni, mert ha többen voltak idegenek körülötte, rettenetesen kezdett zokogni. Sokszor páni félelem ült ki az arcára. Hiába volt minden kedvesség, kedveskedés, hiába kérdezték: Mi fáj? Úgy látszik ez a helyzet már az autizmus kezdeti megnyilvánulásainak egyike lehetett. Ez az “elzárkózásféle” nagyon megdöbbentett minket. Fejlődésének sajátos megnyilvánulásai, furcsaságai, mint a “támogatott” mozgástanulás, a megmagyarázhatatlan sírások, ha ültetjük – ül stb., kezdtek minket meggyőzni, valóban valami komoly baj van.
Igyekeztünk végiggondolni helyzetünket. Kömlőd tényleg el van zárva a világtól, közös szakmai tudásunk kevésnek bizonyul Kati helyzetének megértéséhez. Kellene valami gyermekorvosi, pszichológiai és gyermekpszichiáteri vagy valamilyen segítség. Föltételeztük, hogy Budapesten van leginkább klinikai és egyéb lehetőség. Igen, de Katival Kömlődről, busszal, rossz vonatcsatlakozással, sokat utazgatva, ugyanakkor munkahelyünkön becsületesen helytállva, nem lehetett elvégezni a felderítő munkát! Ekkor határoztuk el, hogy ha fájó szívvel is, de el fogjuk hagyni Kömlődöt!
Beadtuk áthelyezési kérelmünket a Komárom Megyei Tanács Művelődési osztályára, kérve, hogy helyezzenek minket Pest megyébe. Dunakeszin lakva, 15 km Budapest, a “tűzhöz közel”. Fótra kellettünk volna az általános iskolához csatolt gyógypedagógiai osztályba tanárnak. Katit a nagymamák napközben ellátták volna, a pesti vizsgálatokra is sűrűn el tudtuk volna juttatni, mi meg a szomszéd faluba átkerékpároztunk volna dolgozni. Eddig a rózsaszínű álom.
No, de nézzük tovább a “napló szerinti történéseket”!
1961. március 18. szerint: Áll, de egyik kezét fogni kell, a másikkal tologatja a golyókat. Ez az az eset, amikor a gyermekágyban felállítottuk, s ö az ágyacska hátsó és első oldalán található színes, rúdra fűzött golyókat tologatta. Hogy ezt magától csinálta, annak nagyon örültünk. Nem kellett a kezecskéjét a golyókra helyezni!
(folytatjuk)