Tumann Imre és felesége gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvük részleteinek közlését előző számainkban kezdtűk meg. Ahogy Tumann Imre fogalmazott: könyvük “családtörténetbe ágyazott história (arról),… hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Az időhúzásnak köszönhetően, lekéstük a fóti állást. Talán az 1945 utáni magyar gyógypedagógia első munkanélkülijei lettünk feleségemmel. Pest megye gyógypedagógiai vezetői siettek a segítségünkre 1961 augusztusának utolsó napjaiban. Így Vácra kerülhettünk. Dunakesziről naponta vitt minket a gőzös Vácra, Ágit a gyógypedagógiai iskolába (még nem kisegítőnek hívták), engem a történelmi siketnéma intézetbe. (De először “Pestmegyééknél” véletlenűl azzal a személyzetissel talnlkoztam, aki a szocialista humanizmus jegyében páros lábbal kirúgott, hogy semmi keresnivalóm nincs ebben a megyében. Ennek ellenére azért sikerűlt. Majd változtak az idők, a személyzetis – már idős nyugdíjasként-, melegen gratulált magas állami kitüntetésemhez.)
Szóval, a családi történések, körülmények, munkahelyváltozás, mind-mind érzékenyen érintették Katikánkat is. Akkor, ha nehéz is lett volna anyagilag, jó lett volna, ha kicsink, három hónapos koráig anyukája otthoni gondozását, szeretetét élvezhette volna. Akkor a három hónapos korig tartó “anyai szabadság” volt érvényben. Nem engedhettük meg még a “betegállományos” munkahelyi távollétet som. Külön kereseti lehetőség, a magántanítványok vállalása sem volt lehetséges, mert főnökeinknek ezt hivatalból üldöznie kellett.
Tehát az említett váci intézményekben helyezkedtűnk el. Önálló lakásunk nem volt Dunakeszin, Ági nagymamájának tulajdonában lévő kertes családi házban laktuk a legnagyobb szobát. Katival együtt négy generáció. Életmódunk az akkoriban elterjedt ingázó, bejáró embereké volt.
Így Katira távollétünkben a dédnagymama, nagymama, nagypapa, dédnagypapa vigyázott. Fellazult ennek következtőben az “észszerű” nevelési program, ami a “korai gondozás, fejlesztés feladatainak felelt meg.
Nagymama inkább megetette Katicát, nem tudta kivárni az evési tempóját, kis űgyetlenségeit, “mert nem eszi meg az adagját, mert elhűl az étel, mert összekeni magát”. Közben amit felépítettűnk, lassan leépűlt. Jó lett volna, ha önálló lakásunk lett volna. Ha a kis család élete nem fűggött volna a többgenerációs negatív hatásoktól. Persze nem csak az ilyen, negatív hatások jellemzik a többgenerációs családokat. A jó, pozitív dolgok is jellemzik. Ilyenek: a gazdag élettapasztalatok közös megélése. Ez segíti a fiatal házasok egymás fokozott megbecsűlését. Megtanultuk az előttűnk járó generációtól, hogy a semmiből hogyan lehet aszkéta módon takarékoskodni. Megtanultuk, hogy a nincstelenség ellenére is kereshetjűk a boldogságot.
No, de térjűnk vissza az eseményekhez: 1961. augusztus 3-án el tudtunk költözködni Dunakeszire. Tehát itt berendezkedve, időnként állásunk űgyében rohangálva kezdtűk meg életűnk újabb korszakát. 1961. augusztus 13-i bejegyzés szerint (itt folytattuk a naptárt), Kata két kezet fogva járt! (Egyik oldalon anyukája, a másik oldalon én – fogtuk a kis kezét.) 1961. szeptember 1-jétől felvettűk a munkát. Be kellett osztani az otthontartózkodós idejét.
Mikor foglalkozzunk Katival? A hazaérés öröme volt az első helyzet, amit ki kellett használni. Kati már várt minket. Természetesen a hét hat munkanapján talán csak ha egy nap volt, amikor egy időben értűnk haza Ágival. És csak akkor tudtuk átélni a hazaérés közös örömét. Kicsit meg kell magyarázni: főnököm megtanított kesztyűbe dudálni! Olyan órarendet kaptam, hogy ha például aznap csak három órát kellett tanítanom, akkor az első órám 8.05-kor kezdődött, éS az utolsó órám 13.30-kor ért véget. Így már csak a 15.14-kor induló vonatot érhettem el.
Mert nem lehet figyelembe venni a kűlön “érdekeket”… (E negatív élmény volt az egyik oka annak, hogy később igazgattóhelyettesként, majd igazgatóként, megegyeztem kollégáimmal: ha lehet, vegyűk figyelembe a személyes problémákat, így őszintébben szolgálhattuk az intézetben nevelt gyermekeket, otthon érezhettűk magunkat munkahelyűnkön.)
Folytatva Kati naplóját: munkából hazaérve először is sétálni indultunk. Lehetőleg útba ejtve az állomást, ahol egyűtt vártuk munkából hazaérkezőt. Kati megélte az örömöt meglátva az érkezőt, közösen folytatódott a séta. Hogy sétálni lehessen, általában át- vagy fel kellett öltözködni. A közös tréning tárgya először az öltözésben való egyűttműködés gyakorlása volt. Ez sem könnyű feladat, de hosszan tartott. Ebben az örömforrás: ha magától nyújtja a kezecskéjét, hogy bedugjuk a kabátka ujjába. Az edzés: sokáig mi fogtnk meg a karját és dugtuk be a kabátba. Minőségi változás: ha nyújtja, később pedig egyedűl bedugja. A séta: általában először a hagyományos útvonalat követtűk, majd egy-egy újabb, ismeretlen irányba tértűnk el. továbbra is élményt jelentettek a látnivalók.
Lehetett mesélni: ott a vau-vau; fut a pipi; az a háp-háp! – így próbálgattuk a beszédet indítani. Általában a séta után a vetkőzés, vetkőztetés ceremóniája következett. Tisztába tétel, majd mindig egy kis gyűmölcsevés.
Következett a további közös tréning. Ha a házimunka lehetővé tette, mindig közösen foglalkoztunk Katival. Ha nem, akkor csak az egyikűnk. Labdáztunk; gurítom, fogd meg; földön űlve; a falon “árnyékot csináltunk” kézzel nyuszit formáztunk, mozgattuk stb.
Következett a vacsora közösen. Szeretett kóstolni a miénkből, itt is inkább az egyűttlétet élvezte. Vacsora után a fűrdés. Imádta. Sokat pacsált nyomkodta a vízbe a gumijátékokat.
Naptári feljegyzés: 1961. szeptember 5. Egy kezel fogva jár Kati. Mindegy, ki a sétáltatója, mi vagy a nagyszülők közül bárki. Ez estben is talán a legfontosabb tény, hogy nem hagyja abba, nincs megtorpanás. A furcsa csak az, hogy az istennek se akar egyedül elindulni. Ezt azért tartjuk jellemző tünetnek, mert az egész eddigi “fejlődése” folyamán soha semmit, hosszú ideig nem mert és nem akart csinálni. Látszólag pedig képes lett volna rá!
November 5-én azt jegyeztük fel, hogy “egyedül próbál enni”. A kanalat megfogja, szájába teszi -, a dédi akarata ellenére. Ebben mi szűlők támogatjuk, dicsérettel, simogatással, szeretettel. Újra több hétig nem történik bejegyzés a naptárba. Ami – most írás közben jövök rá -, öreg hiba. Nehéz az apró részleteket a család kollektív emlékezetéből előbányászni. Van egy mentő dolog pontatlanságainkra! Váci munkahelyeink igencsak megviselnek minket. A rossz közlekedés sok órát ellop a tanításra történő felkészülési időböl, az otthoni házimunkától és elsősorban Katikától. Úgy érezzük, hogy egyre többet kellene foglalkozni vele!
Az időhiány, a sokféle anyagi gond, nehezítette tehát “új életűnket”! Mit sikerűlt elkezdeni Kati űgyében?
Első válasz: 1961 őszén, az akkor második évében járó baba ügyében kézzelfogható gyakorlati tanácsot nem sikerült kapni senkitől. Úgy véltük, hogy az OEI intézet keretén belül működő gyermekosztály talán tud majd segíteni. Sajnos négyéves kor előtt nem; addig is mi tanuljunk sokat, és próbáljuk “háztájiban Katit ellátni. Tehát “maradtunk magunknak”.
(Folytatjuk)