Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló könyvüket folytatásokban közöljük. A könyv – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról) – hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
A néhány nap karácsonyig nagy boldogságban telt el. – Sok feladatot kellett teljesítenünk. A családi beszerzések, sütés-főzési hagyományos ceremóniák, nagyon lekötöttek bennünket. Az iskolákban a téli szünet következett. Most, hogy együtt volt a család, Ágival együtt alig vártuk, hogy a két gyerekkel, minél többet játszhassunk, foglalkozzunk.
A Jézuska eljövetelét, az első közös, kétgyermekes karácsonyt le kell írnunk, páratlan élmény volt. Megkérdeztem a 41 éves Katit, emlékszik-e még arra a karácsonyra, amikor haza érkezett a kórházból? Tömör válasza: – Az már nagyon régen volt. Majd visszakérdezett: – Ez nem akkor volt, amikor Peti a két kis kezével dörömbölt az ajtón, ahol a Jézuska díszítette a karácsonyfát? Szép volt a karácsonyfa, sok gyertya volt rajta, Petikével néztük, nem tudtunk megszólalni! Petike a Csillag hintalovat kapta, én meg a Lulu babát kaptam, meg még más játékokat is kaptunk! (A többi ajándékra már nem emlékezett pontosan.)
Így együtt, mindenki örült, mi az ő boldogságuknak örültünk, s ennek emléke ma is jóleső érzéssel tölt el bennünket! Kati és Peti egymást nézték: figyelték egymás mozdulatait. Peti babanyelvi közléseire Kati kíváncsi volt. Tetszett neki, hogy Petike beszél. Mintha az idő tájt kevesebb dührohamot produkált volna, kiegyensúlyozottabb lett.
Folytattuk most már a korábbi foglalkozásokat. A legkedvesebb volt: a könyves fejlesztés, a képeskönyv nézegetése. Ez már nemcsak mesélés, inkább beszélgetés volt. Kati már kezdett kérdezni, ötödik születésnapja közeledett. Mi is kérdeztük őt. “Mit gondolsz, mi történt a macival, amikor megette a málnát?” Kati: “Elment sétálni az ejdőbe!” Az ő kérdései szintén a szereplők cselekedeteire vonatkoztak.
Kati továbbra is szeretett a babáival játszani: mindent eljátszott, ami vele történt. A két gyerek nem nagyon tudott mit kezdeni egymással, Peti inkább elkobozta Kati játékait. Ám, ha mi beavatkoztunk, akkor lehetett egymásnak labdát gurigálni, dobálni. Esetleg kockát rakosgatni, építgetni. Peti még ahhoz kicsi volt, hogy ő kezdeményezzen Katinál valami játékot.
Közös sétáink voltak a legélvezetesebbek. Peti ilyenkor fedezte föl a környező világot. Kati sokat csacsogott, mintegy magyarázta korábbi élményeit öccsének. Talán négyünk legmeghittebb együttlétei voltak ezek az alkalmak.
Lassan, szinte észrevétlenül elérkezett 1965. Vége lett a szünetnek. Kezdődtek a munkás hétköznapok. Folytatódott a jól szervezett családi program, a gyerekekkel való foglalkozás, a házimunka, az iskolára felkészülés, a kevés szabadidő gazdaságos felhasználásával. Ez a folyamatos szervezettség volt életünk legfárasztóbb, legtöbb energiát felemésztő feladata. Abban az időben nem volt ötnapos munkahét. Szabadidőnkben egyszerre kellett volna pihennünk és minden előbb fölsoroltat megtennünk. Közben illett volna gyakrabban ápolni a baráti kapcsolatokat is. Áginak is, nekem is nagyon hiányzott a megfelelő társaság. Nem beszélve a gyerekeinkről, különösen Katinak, aki még “recptre írva” is kapta javaslatként hasonló korúak társaságát.
Gyorsan múlt az idő, Katinak vissza kellett térnie kontrollra az OIE Intézet Gyermekosztályára. Ez háromhetes időtartamot jelentett.
Az osztályon mindenki szeretettel, kedvesen fogadta lányunkat. Búcsúzáskor nem volt nagyjelenet, csak kicsit tört el a mécses. Az első látogatáskor megtudtuk, hogy Kati a korábbiak szerint viselkedik. Nincs vele különösebb probléma. Sokat emlegeti Petikét. A kontroll alkalmával tulajdonképpen különösebb dolgot nem tudunk meg, mindössze a legfontosabbat hangsúlyozták, Katinak gyermekközösségben a helye. Ilyen óvoda továbbra sem akadt!
A kontroll után tehát a korábbiakhoz hasonlóan folytatódott életünk. Peti egyre aktívabban fedezte fel a világot. Először Kati ötödik születésnapját ünnepeltük, majd február 15-én Peti szülinapja következett. Peti nagyon igyekezett, hogy mikor Kati tétovázik, ő legyen az ügyesebb a tortagyertyák elfújásában. Kati most is emlegeti az áramszedős kutyust, Peti egyik ajándékát. Azt a kutyust húzni lehetett, lábai kerekeken gurultak és mozogtak. A farka drótból volt, felfelé mutatott, mint a troli áramszedője. Ezért neveztük áramszedősnek.
Túl voltunk a születésnapokon. Egyre többet kellett Katinak mesélni, amit Peti is szívesen hallgatott. Most is, mint minden évben, alig vártuk már az időjárás kellemesre fordulását. Vártuk a közös kirándulások lehetőségeit. Vonatozást, állatkertet, vidámparkot. Az alagi barangolások, az ottani hosszú séták nagyon hiányoztak. Nem is beszélve a szüleimnél töltött legalább két hétről.
Végre március lett. Sokat lehetett a szabadban tartózkodni a két gyermekkel, már csak a sok szabadidő hiányzott. Hogy hűek legyünk a történelemhez, akkor még nem adatott meg, a hároméves gyermekgondozási szabadság. Az együttlétet, a hétköznapokból ellopott órák és a vasárnapok jelentették számunkra.
Kiegyensúlyozottságunk ellenére, továbbra is sokat töprengtünk azon, hogy Katit óvodába, vagy valamilyen gyermekközösségbe tudjuk juttatni. Sajnos, ezt lehetetlen volt elérni. Folytattuk tehát a korábban részletesen leírt házi fejlesztési programokat Katival. Ez főleg azt jelentette, hogy Petikével együtt rajzoltak, vagy közösen labdáztunk stb. Az önállósodó öcsike példája alapján Kati sokat fejlődött (öltözés, szobatisztaság, beszéd, játék). Sajnos, bár egyedül már tudott étkezni, abbahagyta. Hiába étkezett egyedül Peti, az apró emberke, Katit a nagymamák, félve, hogy nem lakik jól, megetették. Ez utóbbi jelenséget is autista megnyilvánulásnak, tünetnek tartjuk.
Erre a tavaszra tehető, hogy mi szülők, kezdtünk belenyugodni Kati autizmusába, próbáltuk lehetővé tenni, hogy együtt tudjon élni autizmusával.
Ez volt az a tavasz, amikor törekvéseink eredménye egy jól működő család lett.