Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvük tizenötödik folytatását közöljük. Könyvük – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),… hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Mindig odadugtuk mutatóujjunkat kis kezéhez, hogy fogja meg. Próbáltuk a fogóreflexet kiváltani. Nem tapasztaltuk az ösztönös fogást. Ezért úgy döntöttünk, hogy folytatjuk tovább az “ingerlést”, s talán megfogja az ujjunkat, “felkapaszkodik”. (Később sikerült, de “gyenge fogás” volt). Minimális módon, de kiváltható lett a reflex.
Negyedéves korában azt tapasztaltuk, hogy Katica a fejecskéjét sem fordítja. Általában, mint az előzőekben leírtuk, csak háton feküdt. Ezért elhatároztuk hogy a “passzív utat választjuk”. Mi próbáltuk tehát – megszámlálhatatlan alkalommal – a fejecskéjét oldalra fordítani. Aztán az egész testét forgattuk oldalra, a feje után, ezt is sokszor ismételve. Vártuk ezek után, hogy kísérletezni próbál. Ez akkor nem indult meg. Folytattuk tehát az általunk passzívnak nevezett gyakorlatokat. Hasonlóan zajlott az ültetés is. Ennek eredményeképp, ha nem is ült fel, de ülve maradt. Tehát: a mozgásfejlesztés lényege, a kimeríthetetlen mennyiségű mozgatásban nyilvánult meg. Utána – és ez mindig így volt – Kati először gyengén, halványan, majd sok idő múlva eredményesen teljesített.
A biztonság garanciája az anya és apa testközeli kapcsolata volt. Fontos volt a dédelgetés, babusgatás, az ölben tartás, hosszú időn keresztül. Testünk melege, megnyugtató hanghordozásunk kialakította azt a légkört, ami a nyugalmat, az érzelmi kötődést jelentette. A biztonságérzet kialakulása segítette az értelmi fejlődését is.
Az érzelmi és mozgásfejlesztés hatása meghozta az eredményt. Szándékosan mondogattuk a ciklikus hangsorokat: ba-ba-ba stb. Vártuk, hogy utánozza. Ez végül bekövetkezett. Feltétele volt, hogy figyeljen rá, hallja meg. Hosszan csak hangokat adott, és 13 hónapos korában kezdett utánozni. A ismételt alkalmazása hozott eredményt: ciklikus hangsorokból kialakult szavak nála is értelmet kaptak ciklizálásból alakult szavak. Egyéves kora után a fejlesztési feladatok bővültek, differenciálódtak. Az öltözködés, például a kabátka felvétele, úgy történt, hogy megfogva a kezecskét, mi dugtuk a kabát ujjába. Hosszas gyakorlás után az első fokozat: már nyújtja a kezét. Tehát először az együttműködés alakult ki. (Az önálló öltözés, sajnos csak évek múlva.) Ugyanígy a többi ruhadarab felvételének folyamatában is kialakult az együttműködés. Felismertük, ha valamit el szeretnénk érni, mindig a passzív mozgásokat, a “mozgatást” kell folytatni – türelemmel, következetességgel. Földre leülve, Katit leültetve gurítottuk egymásnak a labdát. Természetesen sokáig hagyta elgurulni, majd egyszer csak megfogta. Következő lépésként visszagurította a labdát. Szintén sok gyakorlás után, már kívánta is a közös játékot.
A rendszeres séták először a levegőzést, néhány hónapos korában a szabadban történő altatást szolgálták. Később a gyerekkocsiban ülve a látnivalók érzékelhetően lekötötték a figyelmét, amelyek egyszerű beszédtémát is jelentettek: Ott a cica. Fut a kutya. Gágog a liba, stb. Kati kétéves kora körül kezdtünk “játszani” babáival. Ebbe bevontuk őt is. Kati testmagasságának megfelelő szinten megterítettük az asztalt, megmostuk a kezünket, megmostuk a babák kezét. A tányérkákba ételt tettünk és megfelelő, odaillő szöveg kíséretében etettük a babákat. Igyekeztünk először az előkészületekbe, majd a folyamatba is bevonni őt. Tehát a szerepjátékkal való próbálkozás – igaz, primitív szinten – egy idő után jól használható korai fejlesztési mód volt. Természetesen apránként, de bővítettük a játékok repertoárját. Itt meg kell jegyezni, hogy a játék, mint tevékenységi forma, szintén fontos volt. A cselekedtetés, a tegyen valamit, a működjön közre, ügyesedjen, élje át a játékot, a tevékenységet, nagyon fontos célok voltak. (Érdekes, hogy most 45 évesen is az akkori babaetetést, anyai gondoskodást játssza el, felnőtt szöveggel. Talán így szimbolizálja az anyaságot. Reggelente nem szabad megzavarni “gyermekei ellátásában”.)
A konstruálással, építéssel, kirakással, sajnos nem értünk el célt. Csak a színes mozaikokat rakosgatta egyik dobozból a másikba. Természetesen a manipulációs játékokat sem adtuk fel. Mi mutattuk meg, hogy mit lehet kezdeni a gyurmával stb. A színes papír tépése, az ment. Ehhez az ujjacskái “összehangolódtak”. A játéktevékenység alkalmas volt arra, hogy fejlődjék az együttműködés. A teendőket utasítás formájában mondtuk: Hozd ide a kabátot! Add ide a cipőt! stb. Majdnem mindig teljesítette a feladatokat. Két- és hároméves kora között kezdtük a mesekönyvet foglalkozásaink tárgyává tenni. Törekedtünk arra, hogy lehetőleg könnyen kezelhető kis mesekönyvek legyenek és természetesen lehetőleg színesek. Kis versek, rövid szövegek és “jól értelmezhető képek”. Mindig ölbe vettük Katit. Úgy mutattuk a képet -tulajdonképpen először csak “leltároztunk”: Mi van a képen? Felsoroltuk, megmutattuk. Következő fokozat: Mutasd meg a cicát! stb. Valamennyi kérdésünkre megmutatta a választ. Utána következett: Hol van a cica? stb. Megkereste, megmutatta. Minőségi fokozat volt, amikor már meg is tudta mondani, sajátos kifejezésével. Minden esetben föltettük a kérdést így: Mit csinál a boci? A boci eszik, füve eszik. -Sok gyakorlás után mentek csak a feleletek. Végül hozta a könyvet és elmesélte. (Szigorúan csak nekünk, idegeneknek egy szót sem.)
A ceruza, a papír is kézbe került. A rajzolás szintén eszköz a fejlesztésre. Magunk mellé ültettük Katit, próbáltunk rajzolni pálcafigurákat. Kati elvette a ceruzát, messzire eldobta, eltépte a papírt. Később elsőként erős nyomatékú lengő firka következett, egészen a papír szakadásáig. A rajzolás még hosszú ideig nem érdekelte. De nem adtuk föl, majd csak sikerül! Végül is a kezdeti eredmény talán az volt, hogy primitív rajzainkat felismerte.
Az volt a véleményünk, hogy a végkimerülésig folytatni kell a “passzív” beavatkozásokat. Nem szabad a tevékenységeket abbahagyni. Nyugalomra van szükség a családban. Nagy-nagy szeretettel és empátiával kell közeledni a gyermekhez.
Nos az előbbi részekben összefoglaltuk “a hároméves éves Katit.” Reménykedtünk, hogy a fejlődés folytatódik!
(Folytatjuk)