Színház másképp

Jó könyvet írt Trencsényi Katalin¹ és jól. Esztétika szak a Janus Pannoniuson, dramatrugia a Színház és Filmművészetin, színházi gyakorlat szerzése Angliában, ráadásként még egy évnyi tanulás, szintén a szigetországban. A fogyatékosok, pontosabban a Down-kórral élők Kaleidoscope Színházáról írt könyve annak is érdekfeszítő olvasmány, akinek semmi köze ehhez a betegséghez és a színházhoz.  Háromhónapos intenzív közös együttlét, együttdolgozás lenyomata a“Megfinomítom halandó göröngyöd” – Színház Down-kórral élőkkel című karcsú kötet, melyet a Down Egyesület² adott ki. Mindenből pontosan annyi van belőle, amennyi kell. Szó van benne a színházról, a Down-kór kultúrtörténetéről, annak biológiájáról, a drámapedagógiáról. Legnagyobbrészt persze arról, hogyan csinálnak – a szó szoros értelmében – színházat, ráadásul jó színházat Angliában, egy K. nevű kis faluban a Down-kórral élő fiatalok ép segítőikkel, no meg a külsősökkel.

Nem elmesélni, elolvasni kell azt az izgalmas folyamatot, ahogyan a közös motívumkeresésből kiindulva, a közös jelmezkészítésen és sok-sok forgatókönyv-variáción át az állandóan változó próbák során keresztül eljutnak a végeredményig. A bemutatóig, és az elismerő tapsig. Mert olyan előadást kell produkálniuk, ami nem ráfizetéses, hanem még pénzt is hoz a konyhára. Sikerült. 

“A downie-k a legjobbak. Hihetetlen a jelenlétük a színpadon, Mi, ‘felnőttek’, hol ilyenek, hol olyanok vagyunk, de az ő jeleneteik tökéletesek: a közönség pisszenés nélkül lesi őket. 
Mi is a takarásból! 
A színpadra érve ezek a csetlő-botló gyerekek szárnyakat kapnak, művészi tartalommal töltik meg az előadást. Nem miattunk, miattuk siker a The Distant Tower. És teltházas az utolsó két nap. És vastaps. És egyöntetű elismrés.”