Rajczy Mátyás: Ezüstgyűrű

Tündérország csillogó sziklák és kővirágok meleg, párás csarnokainak sora. A legnagyobb csarnokban állt a tündérkirálynő palotája. Tövében tíz forrás ereje rejtezett vastag vasajtók mögött. A palotát mély kőálomba dermedt ligeterdő övezte. Levél egy sem volt itt zöld, csak fehér. Ilyenné babonázta őket a források ereje. Fehér volt a palota is, mint egy cukorsüveg. Ha lámpást emeltek rá, úgy szikrázott, mint Hókirálynő mezői a téli nap fényében. El is nevezték Álmoshó várának.

 

Amint Tündérországba értek, egyből keresni kezdték a tíz közül a saját forrásuk erejét. Meg is találták, csak hát ajtaja zárva volt. Egy csepp víz sem indult meg belőle a felső világba. Se tolvajkulccsal, se kalapáccsal nem lehetett kinyitni. Tengeri Jankó és Lásdmeg Lednek nyomban a tündérkirály elé járult, a forrás megnyitását kérni.

 

A király nem tehette meg nekik. Éppen a lányát akarta kiházasítani, és azt a próbát tűzte ki a lánya kezére pályázó hercegeknek, hogy találják meg kincses szelencéjét három napon belül, amibe a forrás kulcsát rakta. Már egy éve, hogy hetente érkeztek a királyfiak, válogatott vitézek. Egyiküknek sem sikerült a szelencét megtalálni. Bezárták őket mind a börtönbe kudarcukért.

Jankó és Lednek is megpróbálta. Már a három nap majdnem letelt, és kezdték feladni a reményt, amikor találkoztak Zirrencsörrennel, Koboldváros lakatosmesterével. Hallván a bajt, nyomban tanácsot adott nekik, hogyan találják meg a szelencét.

– Van énnékem erre ám, rég nem látott kollégám! Keressétek meg énnékem, és utatok nyitva lészen!

– Kit keressünk? – kérdezték lelkesen.

– Rózsaujjat, tolvaj szarkát, seholnincsnek fürge árnyát!

– Merre keressük?

A lakatos király lefelé mutatott, aztán még rejtélyesen hozzátette.

– Keressétek kincsnek nyomát, a macskának játszótársát!

Megjárták hát a tömlöcöket is. A pórul járt királyfiak, daliák szomorúan integettek feléjük. Az egyikük még hellyel, szegényes börtönkoszttal is megkínálta őket.

– Nézzétek el nékem szerény vendéglátásomat, de azt hiszem nemsokára tinektek sem lesz több.

– Nincs semmi baj – veregette a vállát Lednek – csak jobbra fordul majd a sorod!

– Nem hinném – sóhajtott a rab – nagy az én bűnöm! Megloptam egy királynét.

– Mi is pont ilyen ügyben járunk, de nem hinnénk, hogy sikerül. Már alig maradt időnk!

– Nem értitek – magyarázott a rab – nekem tényleg sikerült! És ekkor mit tesznek? Börtönbe záratnak, amiért sikerült nekem, ami másnak nem. És ők élik odafenn a világukat, míg én itt fogok elsorvadni.

Összenézett Jankó és Lednek. Megtalálták hát, akit kerestek. Elkeseredtek ők is a király csalárdságán. Hogyan fogjanak ki egy ilyen gazemberen? Hisz ő még az ördögök királyánál is gonoszabb! Végül tanácstalanságukban megosztották a rabbal a lakatos tanácsát.

– A királylány szelencéje a királyné macskájának pamutgombolyagjában van. De mit értek vele, ha titeket is bezárnak végül.

– Nem úgy van az! – csapta össze a tenyerét Jankó – mi nem a királylányért, a kulcsért jöttünk. És te pont kapóra jössz nekünk. Feleségül akarod még venni a királylányt?

– Igen! De ha egyszer kijutok innét, a király keservesen megbánja még azt is, hogy megszületett!

– Mi is éppen ezt akarjuk!

Így egyezségre jutottak, és kihozták a börtönből a rabot. Ő belopózott a királyné szobájába, és elvitte a pamutgombolyagot. Kigombolyítva csakugyan megtalálta benne a szelencét. Nyomban a király elé sietett vele, de előbb még Jankóéknak adta a kulcsot.

A király megkérdezte, hová tűnt a kulcs.

– Nem tudom, biztosan kilopta belőle valaki.

– Kerítsd elő, de tüstént a gazembert, vagy visszazáratlak!

– Nem kell – toppant a király elé Jankó – én loptam el a kulcsot.

Meg is mutatta volna a királynak, de kiderült, hogy tőle is ellopták.

– Az ördögbe is – dühöngött a király – kerítsd elő, de tüstént a tolvajt, vagy felnégyeltetlek!

Ekkor nagy lárma támadt a kapuk előtt. A falusiak követelték a bebocsátást. Őnáluk volt a kulcs, mert Lednek a tolvajtól egyből hozzájuk szaladt vele. Bizonyságul fel is mutatták, és elégtételt követeltek a csúnya tréfáért. Tündérország királya úgy megijedt, mint a gyerek, akit csenésen értek éjszaka a kamrában.

– Látja, felség, csúnya bajt hozott magára és királyságára – szólt Tengeri Jankó –, ha nem akar még nagyobb bajba keveredni, nyomban adja hozzá a lányát a próbát kiálló királyfihoz, és adja vissza nékünk a Gyöngypénz-forrás erejét.

Mit mondhatnék többet? Nagy lakodalmat csaptak, s miután vége szakadt a nagy hejehujának, összetette tudományát a lakatos és a tolvaj király, és bedugták a pince zárjába az utolsó kulcsot.

 

Eresz néni elhallgatott. Talán a mesélő kedve fogyott el?

– Csak álmos – mondták a fonólányok, és kézen fogta mindenki a maga öccsét, húgát.

A mesemondó csakugyan már félig aludt a széken. Még az ajtónyitáskor becsapó hideg szél sem ébresztette föl. Már a gyerekek fele kint volt a tornácon, amikor a kandalló tüze magába roskadt. A roppanás és a szikraeső fölébresztette Eresz nénit.

– Hej, gyerekek! Ne olyan sietősen, hisz még Jankó nem jutott ki Tündérországból! Üljetek le még egy kicsit körém, és elmondom, mi rejtőzött a pince rozsdás ajtaja mögött.

 

Sajnos még a legjobban óhajtott kívánságok sem teljesülnek mindig. A pince kulcsa beletört a zárba. A két király nem tudta, hova legyen szégyenében. Leszegett fejjel köszöntek el a násznéptől és hagyták magukra sötét gondolataikkal a falusiakat.

Tengeri Jankó teljesítette hát a harmadik feladatot – meglopott egy királynét –, és végre megkapta az ezüstgyűrűt, mégsem volt boldog. Nem volt szíve ennyi szomorúsággal otthagyni barátait. Gondolt egyet és odaérintette gyűrűjét a pince zárjához.

Hát, lássatok csodát, a Gyöngypénz-forrás ajtaja egyből kitárult, és vastag sugárban tört elő belőle a bűvös víz. A forrás nyugodt vizű folyóvá változott, úgy indult meg Kőországon át Isten szabad ege alá. Tutajt ácsoltak hát, és gyorsan vízre szálltak, hogy mielőbb újra otthon lehessenek. A fedélzeten egy-kettőre álomra hajtották fejüket.

 

Igyekezzetek hát ti is a lefekvéssel kis mesterembereim! Derék munkát végeztetek. Fizetségetekről majd az álomfolyó hátán állapodunk meg.

 

4. Hazatérés

A harmadik napon a gyerekek nagy örömére leesett az első hó. Nosza, hamarjában elő a csizmával, nagykabáttal, szánkóval és irány a töltés. Csanágládon ott szoktak szánkázni télen, mert más lejtő nincs a közelben. A kurjongatás, sikongatás, az első hócsata zajai messze elhallatszottak a füzesbe. Tudhatták, még a nádikirályságban maradt halászok is, hogy szabadnapot kaptak a csanágládi gyerekek.

 

Dél körül járhatott az idő, amikor Szákos Jóskának eszébe jutott a mese. Nem telt bele tíz perc, hogy összeszedje a többieket, és Eresz néni háza elé vezesse. A mesemondó már várta őket. Meleg kakaó gőzölgött a tűzhelyen. Mindenkinek jutott belőle egy bögrényi. Kérdés persze most is volt bőven.

– Vajon merre van a világ vége?

– Milyen gyorsan lehet oda eljutni?

– Talán táltos paripa kéne Tengeri Jankónak?

– Vajon honnan szerezhet?

– És a királylány szülei? Mi van, ha nem tetszik nekik Jankó?

Most az egyszer a kis Mari vetett véget a találgatásnak. Nem akarta előre tudni a mesét. Eresz néni szájából akarta hallani, úgy ahogy ő képzeli el a boldog véget. Rámosolygott a mesemondóra.

– Meséljen csak Eresz nénénk! Mi már eleget segítettünk. Tengeri Jankó és Lásdmeg Lednek már nélkülünk is boldogul.

– Úgy van! – vágták rá a többiek, és míg szólt a mese, egy pisszenés se hallatszott felőlük.

 

Ahogy az új nap sugarai megvilágítják a földeket reggel, úgy töltötte el örömmel a falu lelkét a forráskutatók visszatérése. A forrás partján a kövek mind gyönggyé változtak. Marokszám vittek belőle haza az asszonyok, hogy újravarrhassák a gyöngyruhát, a falu hírességét. A falu bírája megköszönte Jankónak a forrás erejének visszaszerzését, és sok szerencsét kívánt az úthoz. Csak egy apró segítséget kért még tőle, mielőtt útjára eresztette.

– A szomszéd falu szilvásában szüret lesz lekvárfőzéssel és nagy mulatsággal. Illetve csak lenne, ha minden évben nem érkezne egy medve, fölfalni az összes lekvárt. Elkergetnéd nekünk a medvét?

Medvével még nem volt dolga Jankónak. Még nem is tudta, mi az. Mikor kérésére elmagyarázták neki, gyorsan visszakozott. Eszébe sincs megverekedni a medvével. Inkább leszoktatná a falánkságról.

– Hogyan? – kérdezték.

– Elrontanám neki úgy a szilvalekvárt, hogy egyszer s mindenkorra elmenjen a kedve a torkosságtól – felelte Jankó, majd nekieredt az útnak, miután elbúcsúzott Lednektől.

Jó tanácsát megfogadták a szüretelők. A medve olyan gyomorrontást kapott, hogy sose jött többet vissza. Hallotta, hogy az emberek egy vándor királyfit éltetnek, aki kieszelte ezt a csúnya tréfát az ő kárára.

– Megállj, Tengeri Jankó – kiáltott a medve – megbánod még, hogy ilyen csúfot űztél belőlem! Nem nyugszom, amíg el nem kaplak, és darabokra nem téplek. Lekvár helyett belőled lakom jól.

El is kezdte üldözni Jankót. Hét hegyen, hét völgyön át űzte, míg föl nem kergette egy nagy fára. Amikor mászni kezdett föl a fára a nagy medve, Jankó már búcsúzott az életétől.

– Jaj, kedvesem, már sohasem láthatlak! Csúful kell, hogy meghaljak egy vadállattól. Isten veled!

Tengeri Jankó könnyeit nyeldekelve megcsókolta a gyűrűt.

 

Hát, lássatok csodát, azon nyomban a világ végén, hegyek karéjában, tengerszem partján találta magát. A tengerszem mélyén üvegpalotát látott. Áttetsző falain át kedvesét, ki még talán százszorta szebb volt annál, mint amilyennek anyja mesélte.

Sóhaj Erzsébet kijött eléje. Örvendezve Jankó nyakába ugrott.

– Ó, kedvesem! Tudtam, hogy egy nap eljössz értem. A varázsgyűrűm elhoz hozzám. Bocsáss meg, hogy elhagytalak téged. Szerettelek már attól a naptól fogva, hogy megláttalak, de anyám, a havasok tündére visszahívott. Ő átkozott engem kis halacskává, mikor világot látni indultam, mert nem akarta, hogy elhagyjam. Nem gonosz tündér, de sajnos túlságosan szeret. Szökjünk meg gyorsan, ha nem akarod, hogy örökké a foglya maradjak!

– Jól van, szökjünk meg – egyezett bele Tengeri Jankó.

Együtt úsztak a sebes hegyi folyóban a tenger felé. Már épp lassulni kezdett a sodrása a síkságra érvén, amikor hűlni kezdett körülöttük a víz.

– Anyám jeges leheletével megfagyasztja a folyót. Látod, a patak már fagyott! Elhallgattak a vízesések. Gyorsan hagyjuk el a folyót, mielőtt megfagyunk mi is!

A folyó partjára úsztak. Már éppen kiértek a partra, amikor a királylány uszonyát megfogta a jég. Jankó megpróbálta kihúzni.

– Ne próbáld kedvesem, inkább mentsd az életedet!

– De nélküled én vissza nem térek! Inkább egy életem, egy halálom, megpróbálom megbékíteni anyádat.

Jankó és kedvese összebújtak. Egymást melengetve várták, hogy megérkezzen a havasok tündére. Még arra sem rezzentek fel, hogy az erdőből előjött a medve.

– Na, Tengeri Jankó! Sajnálod még tőlem a finom falatot?

– Én már leszámoltam az életemmel. Vedd el, ha akarod, csak a kedvesemet ne bántsd!

– Nem kell nekem sem az életed, sem a szerelmesed! Add ide az elemózsiádat, s talán megbocsátok.

Tengeri Jankó nekiadta. A medve megette mind, aztán mancsával rácsapott a jégre. A királylány kiszabadult. A szerelmesek szólni sem tudtak meglepetésükben.

– Na, ne álldogáljatok ottan, mint akik megdermedtek! Üljetek fel a hátamra, elviszlek titeket.

– Akkor nem haragszol már?

– A gyomrom haragudott, de már teli van, és elégedett. Jöttök, vagy itt várjátok meg a havasok tündérét?

Felültek a medve hátára. A medve pedig nekieredt a világnak, hogy mielőbb a tengerhez érjen velük. Harmadán járhattak az útnak, amikor megszólalt a medve.

– Nagy hideget érzek a hátamban! Nézzetek hátra, mi jön mögöttük!

– Jön a havasok tündére – válaszolta Jankó –, a szilváshoz ért. Letért az útról, megéhezett. Reggelit kér a szüretelőktől.

A havasok tündére lemaradt egy időre. Nemsokára azonban újra megszólalt a medve.

– Megint nagy hideget érzek a hátamban! Nézzetek hátra újra!

– A havasok tündére újra mögöttünk jön – felelte Jankó –, a faluhoz ér. Megáll. A gyöngyruhát próbálgatja.

A havasok tündére megint lemaradt. Már majdnem a tengerhez értek, mire úrrá lett a hiúságán. A medve harmadjára is hideget érzett a hátában.

– Nézzetek hátra, hátha harmadjára is szerencsénk lesz!

– A havasok tündére már a sarkunkban van! – kiáltotta ijedten Jankó, aztán megnyugodva sóhajtott – Mégsem üldöz minket. A szénégetők boksájától lángra kapott a szoknyája. A szoknyájáról az ingére ugrik, onnan a kendőjére. Alig győzi oltogatni. Most már aligha ér utol minket!

 

Tengeri Jankót és Sóhaj Erzsébetet már nem üldözte senki. Barátaik, a szilvaszüretelők, a gyöngyruhát varró asszonyok és a boksa mellett izzadó szénégetők megmentették őket. A havasok tündére visszatért a hegyekbe. Békét hagyott lányának, többé nem átkozta meg. Inkább büszke volt rá, hogy ilyen jó vőt talált magának, mert Tengeri Jankóról csupa jót hallott az úton. Meg is fogadta, hogy két idősebbik lányának választottjával már kedvesebb lesz.

A tenger partján leszálltak a medve hátáról. Jankó köszönetet mondott, amiért megmentette őket. Ígéretet tett, hogy hálából minden évben lazacok rajait küldi neki eleségül a folyóban. A medve elégedetten tért vissza az erdőbe.

Tengeri Jankó és Sóhaj Erzsébet összeházasodtak. Nagy nemzetség apja és anyja lettek, úgy, ahogy azt tengeri apó megjósolta. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

– Itt a vége, fuss el véle! – fejezte be Marcipán Eresz a mesét.

Mint három nappal ezelőtt, a vén falióra most is elütötte a hetet.

– Szép mese volt – dörgölte meg a szemét a kis Mari – örülök, hogy a havasok tündére végül nem halt meg.

– Miért? – kérdezték a többiek.

– Mert egy gyerek se kívánja anyja vesztét. Így helyes!

– Nono – kételkedett Szákos Benedek –, nem lettél volna ilyen nagylelkű, ha a te nyomodban loholt volna fagyos leheletével.

– De jó tündér volt. És a jó tündérek sosem halhatnak meg!

– Nekem az már mindegy – mondta a térképkészítő Széli –, a fő, hogy Jankó és Erzsébet boldogok. Néked mi a véleményed, Józsi?

Szákos Jóska eddig nem szólalt. Mindent összegezett magában, amit eddig hallott és merész gondolata támadt.

– Eresz néni, kivel folytassuk a mesét? Tengeri Jankó gyerekeivel, a medvével, a havasok tündérével, Lednekkel vagy Kőország királyaival?

– Semelyikükkel – felelte a mesemondó – a mesék ideje elmúlt, most a munka, a böjt napjai jönnek. Ne szomorkodjatok! Karácsonykor újra összejövünk. Ám az a mese már más lesz. Mert minden mese más történet, más világ. Ugyanarról, mégis mindig másképp. Mint a felhők, olyanok az álmaink, amik mögöttük állnak.

A gyerekek egyetértettek Marcipán Eresszel. Nem kergettek tovább álmokat, felhőket. Nyolcra már mindegyikük a saját ágyában aludt. Nem sokkal később már a mesemondó is aludt.

Az égen tovaszálltak a felhők. Előbújt mögülük az ezüstszín hold. és rámosolygott a világra.

 

Vége

 

A szerző a budapesti Aura Alapítvány Asperger-klubjának tagja. Az íráson kívül a fényképezést is magas szinten műveli, több kiállítása is volt a fővárosban.