1. A tengerben
Valahol a szirtek alatt, hol hófehér homokot sodor a víz, mint hófellegeket a téli vihar, élt hetvenhét tengeri gyermek. Semmi sem volt abban a világban, csak a fény kékfehér derengése, ahogy megtört a hullámokon. A tengeri gyermekek itt mulatták végig a napot a hullámparipák lovaglásával, hogy aztán minden este a homokfövenybe fúrva a fejüket, álomba szenderüljenek. Új napra kelvén aztán megújult erővel folytatták a mókázást, folyton borsot törve a tengerlakók orra alá.
Arra éltek a rákok. Sziklahasadékok közé bújva elmélkedtek a világ folyásáról, és jaj volt annak, aki megzavarta a nyugalmukat. Az egyik tengeri gyermek egyszer bedugta az ujját kíváncsian az egyikhez. Véresen húzta ki és sírva-ríva úszott testvéreihez panaszkodni.
A tengeri gyermekek ettől kezdve mindig keresték az alkalmat a rákok bosszantására. Telehordták az odúkat homokkal, és ha ollóikat rázva kijöttek a lakók, gúnyolódva tűntek el a kék homályban.
Egyszer megelégelték a rákok a folyamatos bosszantást és szép sorban megindultak a fövenyen új hajlékot keresni. Ekkor kezdődött csak az igazi móka! A tengeri gyermekek felszedték a homokzátonyokon sodródó törmeléket, hínárt és kagylóhéjat, majd a tengeri makkal borított páncélok hajlataiba dugták, hogy a lehető legtöbb kellemetlenséget okozzák a rákoknak. Azok soraiban egykettőre zűrzavar támadt. A tengeri bölcsek lábaikat vakargatva a hátukra fordultak. Közbe az áramlatok szerteszét szórták őket a zátonyok közt.
A móka, melyért bármely anya elporolná gyermeke nadrágját, reggeltől estig tartott. Akkor aztán kacagva, nagy vígan aludni vonultak az ebadta kölykök.
Csak egynek nem jött szemére álom. Testvérei fülét nem zavarta a tengerben messzire visszhangzó páncélzörgés, vígan húzták a lóbőrt a homokban. Kis homokgejzírek jelezték, hol vesznek lélegzetet a sós tengervízből. A tengeri gyermek nyugtalanul virrasztott alvó testvérei fölött. Már rég begyógyult a sebe és vele bosszúvágya is elpárolgott.
Elindult hát a sötétben megkeresni a rákokat. Félt, nagyon félt ő az éjszakától! Magányosan úszott a kiismerhetetlen homályban, de lelkiismerete föléje kerekedett félelmének. Egyenként állította talpra a rákokat és tisztította meg páncéljaikat.
A rákok első haragjukban a fejére koppintottak ollóikkal, majd megenyhülvén mindegyikük adott hálából egy jó tanácsot. Az egyik azt mondta, ne bújjon bele a szűk hasadékokba, mert beléjük szorulhat. A másik azt, ha mély morajlást hall, bújjon hasadékba, mert odafenn vihar közeledik. A harmadik az ellenkezőjét hajtogatta, mert a morajlás sziklákon megtörő hullámok előjele. A tengeri gyermek fájlalta a fejét, panaszkodott is eleget, de a szabadítást becsületesen elvégezte. A jó tanácsokat pedig megjegyezte, bár akkor még hasznukat nem látta.
Egy napon feljött a hideg mélységből tengeri apó. Nagy, kerek szemei voltak, mert kevés odalenn a fény, nagyon kevés. Meg is ijedtek tőle a tengeri gyermekek, mert még sosem látták. A tengerek árvái voltak ők, csak egymással meg a rákokkal mulatták az időt. Szét is szaladtak volna ijedtükben, ha tengeri apó rájuk nem parancsol, hogy várják meg. Sorban, név szerint maga elé hívta összes gyermekét és feladatot rótt rájuk. Megnőttek már, ideje hogy megházasodjanak.
– Induljatok világot látni, feleséget szerezni, hogy nagy nép váljék nemzetségemből, és szégyenkezés nélkül állhassak fejedelmem elé.
El is indult a kis tengeri nép, ám közülük csak Jankó, a rákokat segítő fiú – ki annak idején a vérző ujját szopogatva rohant testvéreihez – tudta, hogy mit jelent a feleség és mit a nemzetség. Megfogadván a rákok tanácsait megokosodott, és bár sosem járt még az ismeretlenben, baj nélkül úszott át a nyílt tengeren, melyen sebes viharok görgetnek ház magasságú hullámokat.
Nem úgy a testvérei!
Egyik hívatlanul kopogott be a poliphoz, így el kellett vennie rút leányát. A másikat elkapta a cápák fejedelme, és addig rázta, amíg el nem vette annak örökké éhes leányát. A harmadik igazgyöngyöt őrző kagylóóriásba úszott, mert nem tudott ellenállni a csillogásnak. A kagyló nem volt rest, klapp, bekapta. Azóta is ott kiabál segítségért a vastag héjak szorításában. A következő egy fürge delfinrajba futott bele. Beszélni akart velük, de folyamatosan elúsztak előle. Azóta is őket kergeti. A hetvenhét legszerencsétlenebbike sötét moszaterdőbe keveredett, ahol fóka- és vidralányok múlatták az időt. Itt kapott aztán feleséget, nem is egyet, de cserébe visszakapta mindazokat a csínyeket, amikkel a rákokat szerencséltette. Nemsokára azt kívánta, bár sosem indult volna el, akkor még szabad lenne!
Jankó útja a tengeren át, ismeretlen partok felé vezetett, ahol a tenger zavarossá vált, mintha fenekéig felkavarta volna egy vihar. Itt találkozott tengeri anyóval. Nagy volt tengeri anyó öröme, hisz ő volt az édesanyja a hetvenhét tengeri gyermeknek. Egy család lettek volna tengeri apóval, ha egy vihar el nem szakítja őket egymástól. Megölelte Jankót, behívta házába és megvendégelte.
– Talpraesett egy gyermek vagy Jankó fiam, hogy átvészelted az utat a tengeren át! Eljutottál hozzám, és nem tudod, hogyan tovább, ugye?
– Adj hát tanácsot édesanyám!
Tengeri anyó elvezette a tengerpartra, olyan sekély vízbe, hogy már alig tudtak élni a szárazságtól.
– Légy erős fiam! – simogatta meg szeretettel fia pikkelyes halfarkát tengeri anyó, majd egy kést vett elő és kettévágta.
Tengeri Jankó két lábra állt és markából szürcsölvén a vizet átkelt a fehér homokzátonyon. A nap melege megcsapta fejét, a szél szikkadtra szárította bőrét, iszonyú kínokat kellett kiállnia. Már úgy érezte félig meghalt, amikor újra víz nyaldosta a lábait. A hosszú utat megjárt vándorok sóhajával vett enyhítő fürdőt, de azonnal fel is kelt belőle.
A lagúna vize sós volt, elviselhetetlenül sós. Partját vastag kéregben, tornyokban borították a fehér sókristályok.
Tovább kellett hát mennie, kerülve a vizet, ami majdnem halálát hozta szabadulása helyett. A lagúna közepén, derékig érő vízben, oldalára dőlve, elhagyatottan állt egy bárka. Az ifjú annak árnyékába menekült a nap és a szél elől.
A bárkában térdmagasságig állt a nyálkás hínár. A piszkos tócsa közepén egy kis fehér halacska várta halálát. Vizet szomjazva tátogott a hínár tetején. Jankó felidézte jó cselekedeteit a rákokkal. Segíteni már nemigen tudott, leheveredett hát melléje, várva a halált.
– Gyere a számba! Legalább te éld szenvedés nélkül utolsó perceidet, ha már mindkettőnknek meg kell halnia!
A hal, életre kelvén Jankó szájában, ficánkolni kezdett. Biztos egy kis vizet kér, gondolta a tenger vándora. Utolsó erejével feje fölé emelt egy köteg nyálkás hínárt és az ajkára csöpögtetett belőle pár csepp vizet. Hát amint a szájába ért a víz egyből életre keltek mind a ketten. A csónak édesvízzel volt tele! Szokatlan volt az íze, de lemosta a fiúról a lagúna halálos sós piszkát. Jankó lábra állt. Átkutatván a csónakot talált egy lyukas csöbröt. Amennyire lehetett, megtöltötte vízzel és megindult visszafele.
A hazatérés még több szenvedést tartogatott számára, de minden lépéshez erőt adott a felelősség a szájában hordott kis életért. Elérte a tengerpartot, a halat betette a vízbe, de neki már nem maradt ereje a hullámokba lépni. Ereje elszállt, ahogy a víz elfogyott a csöbörből.
– Édes fiam, édes kicsi fiam, emeld föl az arcodat! Hullámot küldök érted!
Tengeri anyó a hullámokból kiáltott fia felé, de az többet nem kelt föl. A tenger dühöngött haragjától! Még a legerősebb dagály sem tudta visszahozni szeretett gyermekét. Végül nem a tenger, hanem az ég segítette meg a hosszú útra indult vándort. Az esők tündére elküldte felhőit, hogy könnyeivel segítse haza az égi és földi vizek között rekedt rokonát.
Jankót a folyó iszapos árvize sodorta bele a tengerbe.
– Anyám, édesanyám, merre találom a kis halacskámat, a kis fehér halacskámat?
– Fiam, édes fiam most pihenjél, aludjál! – burkolta bele fiát sűrű hajába tengeri anyó.
– Anyám, el kell mennem! Utána kell mennem!
– Nem édes fiam! Többet soha, soha többet nem engedlek utadra! Nem bírnálak még egyszer elveszíteni téged! Átkozott legyen az a perc, amikor a halálba küldtelek!
A tengeri gyermek megölelte anyját és némán sírt. Tengeri anyó, akit nem hatott volna meg semmiféle rimánkodás, könyörgés, nem bírta elviselni fia szomorúságát, így elmondta az igazságot. Amint a fehér kis halacska a tengerbe ért, olyan szép sellővé változott, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. De a világszép hableány nem bírt megmaradni a tengerben és búcsú nélkül felúszott a folyón.
Jankó elbúcsúzott hát anyjától, megígérte hogy egy nap még visszajön és elindult soha nem látott kedvese után.
Rajczy Mátyás meséje természetesen itt nem ért véget. Következő számunkban folytatjuk. Mátyás a budapesti Asperger-klub tagja. Az íráson kívül a fényképezést is magas szinten műveli, több kiállítása is volt a fővárosban.