Derék hideg november reggel volt. A fákról mind lehullott már a sárga levél. Ami megmaradt belőlük, az ázott barnán lapult az avarban, Földanyát védelmezvén csepp holttestével. A szél és az eső előtt már nincs akadály! Szabadon nyargalászhatnak, amerre csak kedvük tartja. Hideg ostoraikkal végigcsapnak az ázott legelőre kicsapott jószágokon, kik pásztoraikkal együtt a szabadban készülnek tölteni a telet.
Ha eláll az eső, és a nyargaló szélparipák is megpihennek, a köd nyer hatalmat a világ felett. Komorabb díszletet nem is lehetne elképzelni nála az ősz hátsó udvarában, novemberben. Sokan hajtják ilyenkor búsulásnak fejüket és hiszik azt, hogy a tavasz és a nyár virágai örökre kivesztek a világból.
Pedig nem így van! Vannak még virágok, amik őszkor is virágzanak. Vannak még csodák, illetve csodálatos helyek a világon, ahol ez megtörténhet!
Egy kíváncsi szélgyerek egy napon elhatározta, hogy megkeresi ezt a csodát. Feltarisznyázta magát száraz avarral, az első őszi hópelyhekkel – az előbbit játékszernek, az utóbbit elemózsiának vitte – és elindult világot látni. Az erdőszélen találkozott az őzzel.
– Hová, hová, szélfiúcska? – kérdezte az őz.
– Megyek csodát keresni! Eljössz-e vélem?
Az őz beleszimatolt a levegőbe. A közelgő tél megbizsergette szarvait. De jó lenne elfutni előle! Csodálatos dolog lenne!
– Elmegyek én véled!
– Jól van – mosolyodott el a szélfiúcska – menjünk tovább együtt!
És együtt mentek tovább csodát keresni. Az erdőben találkoztak a szarkával. Ő is megkérdezte, hogy hova tartanak.
– Megyünk csodát keresni! Eljössz-e vélünk?
A szarka egy pillanatra eltűnt a fészkében. Csillogó ezüstgyűrűvel tért vissza, a legszebbel a sok kacat közül, amit eddig összelopkodott. Szókimondó madár lévén, beleegyezése mellett még meg is indokolta, hogy miért megy velük.
– Téltündér mindig elrejti előlem fehér drágaköveit és kristályait. Fiókakoromban de sokat álmodoztam arról, hogy fészkem ékévé teszem a jégcsapok csillogását és a hómezők ragyogását. Aztán mire visszaértem velük mind eltűntek a csőrömből – cserregett bosszúsan a szarka, majd ágról-ágra lebbenve követte útitársait.
Nemsokára elfáradtak a csodakeresésben és megpihentek a szirtek szélárnyékában. Itten toppant eléjük a róka. Alamuszi képéről rögtön lerítt, hogy tervei vannak. Tervei arra nézve, hogy hogyan töltse meg üres bendőjét, tyúkólakat fosztogatva. A szélfiúcska játékosan emelgette a lompos farkat, miközben gondtalanul szopogatta az útravalóul hozott hópelyheket.
– Higgyétek el testvéreim, a csodát nem keresni, megtalálni kell. És én azt mondom, aki társakat talál, csodát talál.
– Honnan tudsz te ilyen bölcsességeket? – kérdezte az őz.
– Apámtól lestem el. Ő tanított meg a csodakeresés csínjára-bínjára!
– Akkor légy te a vezérünk – mondta a szarka – a te vezetéseddel biztos hamar megtaláljuk.
– Téltündér kincses ládáját!
– Meghiszem azt! – felelte a róka, majd a társaság élén megindult a tanya felé.
A tanya azonban igen messze volt. Sokat kódorogtak, mire emberjárta ösvényre bukkantak. Itt az őz bizalmatlanul megtorpant, mert erősen félt az emberektől.
– Biztos, hogy ez az út vezet a csoda felé?
– Biztosan – mondta a róka – hidd el, feléje ez a legrövidebb út!
– Akkor inkább egy hosszabb utat választok! – ütötte a szarvát egy fához az őz, majd megindult vissza a sűrűbe. A szélfiúcska, aki nem ismerte a félelmet, utánament.
– Állj meg, kedves őz! Hová mész?
– Megyek csodát keresni!
– De hát a csoda arra van – mutatott hátrafele a szélfiúcska.
– Nem, arra! – mutatott előre az őz.
A szarka követte őket és ő egy harmadik utat javasolt az ágak között. A róka bosszankodva kötötte az ebet a karóhoz. Márpedig ők az emberek útján mennek, mert arra vannak az ízletes csirkék és a zamatos kacsák.
Hamarosan azonban egyikük sem tudta, merre is akart menni, ugyanis köd lepte meg az erdőt. A szélfiúcska, az őz, a szarka és a róka tanácstalanul álldogáltak a tejfehér világban, amiben még az orruk hegyéig sem láttak. Sokáig álltak így csendesen, gondolataikba mélyedve, míg végül a szélfiúcska megszólalt.
– Hát akkor menjünk!
– De merre, merre? – sopánkodott a szarka.
– Előre!
És megindultak előre, a szélfiúcskát követve. A róka ezúttal nem ellenkezett, ugyanis a nedves avarban szagot vesztett. A köd mellé hamarosan be is sötétedett. A világ félelmetessé, titokzatossá, noha cseppet sem ismeretlenné változott. Jól ismerték mind a négyen az éjszakai erdőt. Sokat nyargalásztak, szaladgáltak, repdestek és portyáztak benne korábban.
Fatörzseket és bozótosokat kerülgetve haladtak előre, míg arra nem lettek figyelmesek, hogy patakcsörgést hallanak a közelben. A szélfiúcska vígan átsuhant a csupasz ágak sűrűjén. Társai üggyel-bajjal követték. A parthoz érve teleitták szomjas bendőjüket. Csodálkozva tapasztalták, hogy a víz meleg. A szélfiúcska olyannyira felvidult ezen, hogy énekelni kezdett. Azt hitte útjuk végére értek.
– Hmm! Még sosem ittam ilyen furcsa patakból. Mintha tele lenne a vize élettel és vidámsággal – szólalt meg az őz.
– Furcsa, én csirkék és libák ízét érzem benne – felelte rá a róka.
– Énnékem a csillogása tetszik – állapította meg a szarka.
– A köd! Nem érzem a köd szorítását! – rikkantotta a szélfiúcska, és megindult a patak mentén felfelé.
A szarka, a róka és az őz most vita nélkül követték társukat. Kíváncsian szagolgatták az egyre jobban tisztuló, melegedő levegőt. Addig-addig mendegéltek a patak partján, míg egy mély, gőzölgő vizű tó partjára nem értek.
A tó tükrén nagy volt a sürgés-forgás. Vadmadarak sokasága érkezett pihenőre, vagy kelt útra messzi, meleg tájak felé. A róka hamar elszakadt a többiektől. Nesztelenül meglapulva a sás között, a parti libalegelőn futkározó szélfiúcskát és az őzet átkozta. Miattuk fogja ezt a napot is végigkoplalni!
– Milyen szép – sóhajtotta a szarka – milyen, milyen szép!
Ahol a kacsák és hattyúk nem zavarták fel a vizet, ott a legtisztább kristálytükörhöz hasonlóan fénylett a tó felszíne. Látott ő már tükröt életében. El is akarta lopni, hanem azok a tanyasi lányok mindig féltékenyen őrizték ritka kincsüket és elkergették, ha a madáretetőn kívül másutt is mutatkozott a közelükben.
– Jaj de szép!
Madáreszével a gőzölgő, meleget árasztó víz alá képzelte Téltündér kristálypalotáját, amelyben kincses ládáját őrizteti. A felszálló pára sejtelmes árnyékokat vetett, ahogy a felhők mögül teljes erejével kisütött a hold. A szarka szíve majd megszakadt a gyönyörűségtől és elejtette az idáig magával hurcolt ezüstgyűrűt.
– Plutty!
Túl későn rebbent le érte. Bosszúsan cserregett mindörökre hullámsírba merülő drágasága miatt.
Aztán egy kecses kéz bukkant fel a tó tükre alól, karcsú ujjai között az ezüstgyűrűt forgatva. A kezet egy kar, egy finom vonású arc és derékig érő hajzuhatag követte.
A szarka cserregésére az őz, a róka és a vidám madársereg ijedten rebbent szét a szélrózsa minden irányába. Csak a szélfiúcska maradt. Neki nem volt mitől félnie. Tovább járta táncát – immár egyedül – a tó fölött.
(Részlet)