…Amikor felső tagozatos lettem, a gúnyolódások nem szűntek meg. De most már azért is gúnyoltak és piszkáltak egyre jobban, mert semmiben sem vettem részt, mindenből kihúztam magam, nos szóval, már nem csak az állandó ujjtekergetésem, székekkel való állandó hintázásom, és “meg nem szólalásom” volt a porondon. De szerencsére anya mindent megtett értem, és tanulásra ösztönzött mindig is. Bár erre nem kellett volna, hiszen imádtam tanulni és információkat szerezni mindenféle lexikonokból.
Amikor a József Attila-verseskötet kezembe került, teljesen elvarázsolt a világa, és megtanultam autodidakta módjára szinte az összes versét. Otthon és egyéb rokonoknak ezeket kezdtem el mondogatni. Mindenki csak nézett, hogy hogyan lehetek ilyen okos, amikor még barátkozni és beszélgetni sem tudok. Ezt a szemembe is mondták. 8 éves koromtól profin játszottam furulyán, és 11 évesen úgy nagybőgőztem, hogy a Zeneiskola záróvizsgáján leégettem egy 23 éves fiút, gyatra játéka miatt. Onnantól kezdve már nem csak egy magába zárkózott emberke voltam: csodagyereknek hittek, “furcsa zseninek kereszteltek el Memóriám egyre befogadóbbá vált. Mindent meg tudtam tanulni első olvasásra is. A felső tagozatban míg egyesek állandó zaklatásának voltam kitéve, addig mások tiszteltek azért, hogy milyen okos kis gyerek vagyok is én, de emlékszem, semmit sem felejtettek még el a “kézlebegtetős, nem beszélő” kislányból, hiszen ha újra magamba vonultam, vagy el kezdtem a kezeimmel játszadozni, ismét le dilinyósoztak.
Felső tagozatos koromban még mindig nagyon aggódtak értem. Például még 14-15 éves koromban sem kaptam lakáskulcsot (pedig a két évvel fiatalabb öcsémnek már volt), és az iskolába is mindig értem jöttek, vagy el is kísértek, ugyanis nem értettem még akkoriban, hogy mikor kell lelépni a járdáról, és átkelni az úttesten. Valójában mindig azért léptem le a járdáról, mert irtó nagy félelmet éreztem a sok kocsi száguldásában, a nagy futamban, és úgy akartam szembeszállni a problémával, hogy leléptem a járdáról direkt, hátha úgy megszűnik a félelmem.
Az áruházak viszont még jobban túlingereltek vizuálisan, ezért hát vagy nagy balhét csaptam, ami abból állt, hogy mindenkinek beintettem és nekirohantam a bevásárlókocsival, vagy csak egyszerűen el kezdtem üvölteni magamban, teljesen artikulátlanul, mert semmit sem tudtam mondani. Beszédértési nehézségeim még mindig megmaradtak, s ezért gyakran félre is értettem, amit nekem mondtak, de egy-két szavas mondatokban már, egy általam kiválasztott emberrel, el tudtam beszélgetni. Azt hittem, hogy lassacskán olyan leszek, mint a többiek.
Sajnos ez a mai napig nem sikerült, mert tisztában vagyok saját korlátaimmal.
A felső tagozatban azonban, egyszer csak, anyám mégis elengedett táborozni, persze csak úgy, hogy az öcsém is velem jött. Itt újabb gondok adódtak. Hiszen nem aludtam szinte soha, vagy csak minimálisan. Egy átvirrasztott éjszaka után ezt mondtam a táborvezetőnek: “Nem alszom A. mellett, mert büdös” – és ekkor öklendező hangokat kezdtem el hallatni. Majd hozzátettem: “Én itt nem vagyok hajlandó aludni. Haza akarok menni.!!!!” Erre a táborvezető ezt mondta egy másik pedagógusnak: “Nem érdekel hogy okos gyerek ez a Heni, mert egyszerűen elviselhetetlen, amiket csinál az a kis k…., tönkreteszi az egész tábor jókedvét!”
A lelkembe döftek ezek a mondatok. Mindent hallottam. Mindent értettem. Főleg az undorító hangsúlyozásból. És bizony azt mondta rám, hogy k… Nem is tudtam akkor, hogy mit jelent ez a szó. Csak azt tudtam, hogy bántani akart. Nagyon féltem akkor… És egy pedagógus nem beszélhet így… Soha többé nem mentem táborba… De szerencsére akkor már vége lett az általános iskolának, így csak reménykedtem, hogy minden jobbra fordul a gimnáziumban…
Autista kislány a gimnáziumban
…Bekerültem a város egyik elit gimnáziumába, telve reménnyel, hogy minden más lesz, nem fognak bántani, nem fognak csúfolni, nem fognak piszkálni. Tulajdonképpen majdnem igazam is lett. Évfolyamelsőként ugyanis kivívtam egyes osztálytársaim tiszteletét, persze ugye voltak “komplikált őrültek” is, akikből már nem a gúnyolódás sugárzott, hanem az irigység. Akkoriban még nem is ismertem az irigy szó jelentését, csak így, most visszaemlékezve tudom leírni nektek, hogy nagyon is azok voltak.
Hogy milyen gyerek is voltam kamaszkoromban? Hogy miket is csináltam? Hát ezeket: az unalmas tanórákon tollakból helikoptert (voltaképpen propellert) építettem, és azt forgattam megállás nélkül. A tanórák közti szünetekben pedig az esernyőmet a földre raktam fejjel lefelé, és azt pörgettem vég nélkül. Néha még azt is csináltam tanórákon, hogy az esernyőt a fejem fölé raktam kinyitva, és azt forgattam, miközben nevettem és nevettem. Mivel évfolyamelsőként végeztem minden egyes évben, a pedagógusok szinte mindent megengedtek nekem. Én meg közbe el voltam merülve a “pörgős” világomban.
A születési dátumokat továbbra is gyűjteni akartam. De csak akartam. Mert egyszer rám szólt az egyik osztálytársam (az előtt nem szóltak rám, helyette kiröhögtek), hogy miért fontos ez nekem, mikor ez csak lényegtelen információ. Meglepett a dolog. Nem tudtam, hogy ez lényegtelen. Nem tudtam, hogy egy embertől inkább azt kell megkérdezni, hogy mi a kedvenc filmje, mint azt, hogy mikor született. Ezért hát ezt a kérdezősgetést azonnal abbahagytam, de 18 éves koromtól folytattam tovább.
A testnevelési órákat kimondottan utáltam. Állandóan fejbe dobtak ugyanis labdákkal. Csak akkor szerettem, amikor kimentünk egy lakóövezetet körbefutni, mert akkor taktilis alulingereltségem miatt, és talán szórakozásból is, becsöngettem az összes lakásba. Azt akkoriban nem értettem meg, hogy az ott lakók miért lettek ettől dühösek. Ma már azt gondolom, azért, mert ilyet nem illik tenni.
Persze még mindig a saját belső világomban éltem, de, mivel szépen festettem, rendezett nekem kiállítást a rajztanárom. Először csak a gimnáziumban, utána pedig már a Művészetek Házában is. Mindenki elcsodálkozott a festményeimen. Persze ezt is csak mondták, mert akkoriban az emberi arcokról semmit sem tudtam leolvasni, sőt, még a sajátomról sem.
Ennek bizonyítéka az, hogy egyik osztálytársam “Múmiának” nevezett el. Nem tudtam, hogy miért. Ezért megkérdeztem tőle, s ezt válaszolta: “Olyan az arcod, mint egy szoboré: teljesen mozdulatlan.”
Egyre nagyobb gondok adódtak azonban velem, mind fizikailag, mind mentálisan. A kisgyermekkori (négyéves kori) autoimmun betegségem (immunthrombocithopenia – ITP) mellé tizenöt évesen társult egy újabb immunbetegség: hipertireózis. (Azt hittem, ez az immunbetegség lesz az utolsó, hiszen már a második volt. Nem így történt sajnos. Huszonkét évesen elkapott a harmadik immunbetegség, az endometriózis, amellyel daganatos beteg is lettem, és nagyműtéten estem át.
Bár sokan keresik az autizmus okait, és sokan hiszik úgy, hogy meg is találták. hát nem is tudom. Nálam találtak összefüggéseket az autoimmun betegségek és a viselkedésem között. (De ezt most nem részletezem, ugyanis ez a kutatóorvosok feladata, nem az enyém.) Viszont nagy volt bennem az akaraterő, és a kedvenc idézetem akkoriban:
“Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!” – de nem tudtam, hogy mi a bajom. Csak azt éreztem, hogy más vagyok. És azt éreztem, hogy a lelkemben viharok tombolnak, amiket a legkedvesebb szó sem tudott lecsillapítani. Egyre rosszabb állapotba kerültem, hiába kértem egyik osztálytársamtól gyógyszert, Seduxent. és hiába voltak a kitűnő bizonyítványok és a Gárdonyi-díj és a kiállítások. Állapotom folyamatosan romlott a főiskolán is…
További írások Henriettől:
Versek
Autista lány a főiskolán
Önmagamba zárva I.
Önmagamba zárva II.