Óvoda az autistákért

Az volt a szerencséje Székesfehérváron és másutt is a szülőknek és gyermekeiknek, hogy hirtelen kiürültek a bölcsődék, az óvodák. Nemcsak azért, mert kevesebb gyerek született, hanem azért is, mert az anyák nagyobb része választotta a gyest és utána a gyedet. Talán a Videotonnal szemközt lévő óvodákra is a bezárás vár, ha nem váltanak időben. Az egyikből nemzetiségi óvoda lett, a másikban a “speciális nevelési igényű” gyermekeket fejlesztik. 

 

Aki Budapestről a székesfehérvári Pozsonyi utca 2. szám alatti óvodába igyekszik, jó ha a 811-re úton hajt be a városba. Így alighogy beért, jobbra a Videotont találja, balra meg a Pozsonyi úti óvodát. Kellemes őszi idő van, az óvodások egy része a parkolóban játszik, leveleket gyűjt a langy melegben. A fejlesztő és az autista csoport közös, zárt udvaron tartózkodik. Egy ideig figyelem őket, pont úgy játszanak, mint más, hasonló korúak. Egyetlen árulkodó jel van: a tucatnál alig több gyerekre öt vagy hat pedagógus vigyáz.

 

Ketten várólistán 

Azt hiszem, eltévednék a csillag alakú épületben, ha Vlasits Gyuláné, az óvoda vezetője nem kalauzolna. Épp festik a tavaly korszerűsített fűtésrendszer csöveit, de ez semmi fennakadást nem okoz az életükben. (Legalább látnak még férfit maguk körül – mondom – utalva arra, hogy a gyerekekkel foglalkozó intézményekben szinte csak nők dolgoznak. – Van egy udvaros bácsink, nagyon szeretik a gyerekek – kapom a választ. Több szót aztán nem is vesztegetünk erre. Hiszen mindketten tudjuk, hogy ennek számtalan, főleg financiális oka van.)

 

Összesen 168-an járnak az óvodába. A hivatalosan hatfős autista csoportba most heten vannak, és még két gyerek van várólistán. Az óvodából kikerülteket az önkormányzati iskola Nyitott Világ Autista Tagozata fogadja be, ahol 18 éves korukig maradhatnak. Székesfehérváron is alapítottak civil szervezeteket a szülők. A Pozsonyi útiaknak a Székesfehérvári Autisztikus Gyermekek Szűleinek Egyesületével van kapcsolata, rendszeresen segíti az óvodát eszközökkel. 

 

Beszélgetés közben elérkezünk az autisták csoportszobájához. Szép tágas, és a sokféle fejlesztő eszköz között felfedezem a TEACH képecskéit. A hétfős autista csoporttal öten dolgoznak: Faragó Csilla gyógypedagógus, Metykó Tiborné fejlesztő pedagógus, Mészáros Györgyné beszédfejlesztő pedagógus, Kissné Barcza Judit gyógypedagógiai asszisztens és a dadus, Szilágyi Andrásné. Jellemző a fejlesztő és az autista csoportban dolgozókra, hogy mindig többet szeretnének tudni, ezért aztán a legtöbbnek több diplomája, képesítése van.

 

Beszélgetni hárman ülünk le, a többiek a csoporttal maradnak: Metykó Tiborné (Éva), Faragó Csilla gyógypedagógus és Vlasits Gyuláné (Kati).

 

Egyénre szabott fejlesztés 

Hogy hogyan döntik el, milyen módszerrel dolgoznak, arra Faragó Csilla válaszol: 

– Szeretünk mindent kipróbálni. Alapként a TEACH-módszert használjuk, de emellett mást is alkalmazunk. Vegyesen, többféle módszert használunk. 

Minden gyerekre egyéni fejlesztési tervünk van, ezért mindig a gyerektől függ, hogy mit érdemes alkalmazni.

– Mi a legnagyobb eredmény, amit eddig elértek? 

Éva kicsit gondolkodik, mielőtt válaszolna: – Mi vagyunk az első közösség, ahová bekerülnek, és úgy jönnek ide, hogy nem szobatiszták, nem beszélnek, van, aki még az asztalhoz sem ült le soha. És úgy mennek el, hogy szobatiszták, megindult a beszédűk. 

– Egy gyereknél nem értünk el eredményt – fűzi hozzá Csilla -, de neki halláskárosodása is volt, és csak egy évig volt nálunk. Az lenne a jó, ha a szülők beülnének a csoportba, látnák, hogy hogyan dolgozunk. Előfordul persze, hogy segítséget kérnek a szülők, de ez a ritkább. 

 

Jó magam szándékosan délfelé érkeztem, hogy a csoportban folyó munkát ne zavarjam. Most kiderűl, rosszul tettem: ez nyitott csoport, a szülőket is mindig invitálják a pedagógusok, hogy jöjjenek, nézzék meg, hogyan foglalkoznak a gyerekükkel. Azzal a nem titkolt céllal teszik, hogy közösen többre jutnának. Azaz, ha otthon is folytatódna az óvodai nevelés-fejlesztés, akkor eredményesebb lenne a munkájuk. Egyáltalán nem szívderítő, hogy például a legutóbbi szülői értekezleten több pedagógus volt, mint szülő. És ez nem azért van, mert a szülők nem szeretik vagy nem törődnek a gyerekükkel, inkább annak a közvélekedésnek tudható be, ami hagyományosan kettéválasztja Magyarországon az intézményes és a családi nevelést. És persze annnak is, hogy a szülők úgy gondolják az autizmus kinőhető “gyermekbetegség”. 

 

Hogy mégis mi ad sikerélményt? Az, hogy a tőlűk kikerült gyerekekkel nagyon meg vannak elégedve az iskolában. Van olyan gyerekük, akit pelenkásan kaptak. Azóta szobatiszta lett – de csak az óvodában. Otthon továbbra is pelenkát adnak rá. A másik gyerek nem volt hajlandó az asztalnál enni. Itt a többiekkel együtt étkezik, otthon nem. 

 

A szakszervezet segíthetne 

Ha már elmulasztottam a foglalkozásokat, hát megnézek egy videofelvételt, amelyet Metykó Tiborné készített. Talán ha egy-egy ilyen felvételt látnának a szülők, nagyobb elismeréssel adóznának az itt dolgozóknak. Épp kézimunka van, és a békésen rakosgató kisfiú egyik pillanatról a másikra agresszívvá válik: hirtelen kiabálni és ütni kezdi a vele szemben ülő pedagógust. Először sikerül megnyugtatni, továbbfolyik a fejlesztő játék, majd megismétlődik az előbbi jelenet. Aztán elkövetkezik az a pillanat, amikor már két felnőtt kell, hogy a dühöngő gyermek megnyugodjon – egy kis időre. Hogy mi váltotta ki a haragját, hogy mit szeretne ilyenkor, nem tudják, hiszen nem beszél. Csak azt tudják, hogy ilyenkor végtelen türelemre, halk szavakra van szükség, hogy megnyugodjon.

 

Míg a felvételt nézzük, arról is szó esik, hogy hány órában lehet ezt nyugodtan, türelemmel végezni. Ebben a szakmában vannak kedvezmények (ha már a fizetés kevés): a csak óvónői képesítéssel rendelkezők napi hat és fél órát dolgoznak, a pedagógusok heti 19 órát, egyedül a gyógypedagógiai asszisztens az, akire semmiféle kedvezmény nem vonatkozik: nyolc órában dolgozik. Mindhárom beszélgetőtársam állítja, hogy bizony járna az asszisztensnek is a munkaidő-kedvezmény, hiszen ők pontosan tudják, milyen megterhelő fogyatékosok gyerekekkel foglalkozni. Szeretnék, ha változtatna ezen a jogszabály. (Nem állom meg, hogy ne mondjam azt, hogy a pedagógusok bármelyik szakszervezete léphetne ebben ez ügyben, hiszen a Munka törvénykönyvén kell változtatni.

 

De ha jól belegondolok, nem is igen emlékszem, hogy bármilyen gyógypedagógiai ügyben akár a szakszervezet, akár a gyógypedagógusi szakma hallatta volna a hangját. Pedig az elmúlt 13 évben biztos lett volna okuk rá.) Ha már itt tartunk Faragó Csilla megemlíti, hogy utazó gyógypedagógusként a Közoktatási törvényben meghatározott háromórás fejlesztésre sincs elég pénz. Az egy gyereknek járó órákat ő három gyerek között osztja meg, mert többre nem futja a megyei pedagógiai szakszolgálatnak.

 

Hogy ez mire elég? 

– Semmire – válaszolja – ráadásul azt várják tőlem az óvónők, hogy foglalkozzam a gyerekkel egyénileg, és ettől ő azonnal beilleszthető legyen a csoportba. Holott nekem épp a csoportban kellene őt segítenem. Az a baj, hogy ők is csodaszert várnak tőlem.

 

Hivatkozom az egyik esőemberbeli cikkre, ahol Szauder Erik a Bárcziról azt mondta, hogy az utazó gyógypedagógusnak is megváltozik a munkája. Adott esetben a pedagógusokat, vagy a szülőket fogja kiképezni, módszerekkel segíteni. 

 

– Mind a három gyerek integrált csoportba jár, és az óvónők igényelnék is, hogy segítsünk nekik, csak ez nem egyszerű. Három különböző helyről van szó, tehát még az időpontot is nehéz összehozni. Ennek ellenére egyszer már voltak itt a saját szabad idejükben, a saját pénzükön. (Újból emlegetem a szakszervezetet, és kicsivel harcosabb szellemet kívánok a gyógypedagógusoknak.) 

 

– Az a baj – mondja Vlasits Gyuláné -, hogy tudják, szeretjük a szakmánkat. Aki már több mint tíz éve ezen a pályán van, az biztos, hogy nem a pénzért teszi. Nálunk mindig bejön a hivatástudatra való hivatkozás. 

 

Végszónak nem rossz, de talán a megélhetéshez ez kevés. De erről talán majd egy másik cikkben. 

 

Ferenczy Ágnes