Két és fél évvel ezelőtt Béres Mária debreceni pedagógus cikket írt az Esőemberbe. Arról a módszerről írt, amivel osztályának középsúlyos értelmi fogyatékos és két autista gyermekeit tanítja. Az olasz orvosnő, Maria Montessori* tanítási módszereit ötvözi a hagyományos gyógypedagógia eszköztárával.
Egy csütörtök délelőtti tanítási napot végignéztem Debrecenben, a Bárczi Gusztáv Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézményben. Az iskolához kollégium is tartozik, az osztályból néhány tanuló kollégista. Az osztály pici, a polcok tele vannak szemléltetőeszközökkel: a legtöbb Béres Mária munkája, akinek úgy látszik szabad idejében nincs jobb dolga, mint kisebb nagyobb betűket, szótagot, teljes szavakat írni, nyomtatni, kivágni, laminálni, hozzá kosarakat, dobozokat venni, majd egyéb eszközöket kiötölni és megcsinálni, vagy megcsináltatni. Olyan sok ötletes segédeszköz van, hogy nem is tudom mind felsorolni, ráadásul sokról nem is tudom, hogy mire használatos. Persze elég, hogy a gyerekek tudják, mi mire való.
Balázs érkezik elsőként (autizmus spektrumzavar), és anélkül, hogy valaki utasítaná, azonnal kiszolgálja magát. Kis mágnes tábla elé ül, veszi a szókártyákat, és egyesével szépen kirakosgatja a szavakat a táblára. Közben megérkeznek a többiek is, és mindenki azonnal tevékenykedni kezd. Mária mindenkivel beszélget, megnézi, ki milyen feladatot talált magának. Utolsónak Panni, az új kislány érkezik (diagnózis: autizmus spektrumzavar), aki bár ugyanúgy 12 éves, mint a többiek, fejlettségét tekintve jó három évvel néz ki idősebbnek. Csak ebben a tanévben került az osztályba, ennek ellenére szó nélkül leül a maga helyére, és szintén „dolgozni” kezd. A finom mozgását javító feladatokat csinálja, mert annak ellenére, hogy sok mindent megtanult az előző osztályában, olyan lengő firkákkal kezdte az évet, mint a kétévesek. Nézegetem az írólapokat, hogy honnan hová fejlődött Panni, és a fejlődés szembeötlő.
Amikor valaki „megunta”, amit eddig csinált, akkor valami másba kezd. Például leül a szőnyegre, és számolni kezd, pálcikákkal, koronggal. A váltások olyan átmenet nélkül történnek, hogy szinte észre sem veszem. Csönd van, ami nem jelenti azt, hogy nem szólnak egymáshoz a gyerekek, igaz ritkán, de azt is halkan. De itt mindenki halkan beszél, vagy hallgat, csak néha Panni kezd rikoltozni, de akkor Mária megmutatja neki a „csönd” kártyát, és ez után elég hamar abbahagyja. Panni „akciója” nem zavarja meg a többieket, igaz egy pillanatra abbahagyják a munkát, de senki nem tesz rá megjegyzést, még akkor sem, amikor a nap folyamán többször is körbe-karikába végig gyalogolja a szobát (termet nem írhatok, mert ez csak szoba, vagy inkább szobácska). Mária előbb-utóbb rábírja, hogy üljön vissza a helyére.
A délelőtt, vagy a nap fénypontja, amikor Panni a Down-szindrómás Ádám mellé (magától) leül a szőnyegre, és együtt rakosgatják a számolást segítő pálcikákat. Ez persze csak a felnőtteknek, Máriának és gyógypedagógiai asszisztensének, Kiss Évának „fénypont”, a gyerekeknek az, amikor Mária közkívánatra mesét mond. Ez a lazítás ideje. Mert itt nincs hagyományos akárhány perces óra és utána szünet. Ha gyerek elfáradt, lazít, ő tudja, hogy mikor van rá szüksége. Senki nem szól rá, hogy miért nem ír, olvas vagy számol. Néhány perc semmittevés, ablakon kinézés után keres magának elfoglaltságot. Ha nem így van, akkor Mária vagy Éva segít megtalálni az épp soron következő feladatot, azt a Montessori alapelvet követve: „Segíts, hogy magam csinálhassam.”
(Akit érdekel a Montessori-módszer és további információt szeretne, az felveheti a kapcsolatot Béres Máriával: 06 20 325 6724; beres60@freemail.hu.)
F. Á.
*M. Montessori (1870-1952) egységes pedagógiai rendszert, módszert dolgozott ki a mentálisan sérült óvodás- és kisiskoláskorúaknak, alapelve volt a gyermek aktivitása. Tanítási segédeszközeiből néhányat a szülők is ismernek, például a rúdra felfűzhető, egyre kisebbedő, színes karikákat.