Amikor Rigó Péter főorvossal, az OPNI IX-es főosztályának vezetőjével beszélgetek, azt mondja, Gábor ellátása nem orvosi kérdés, hanem személyzet és hely kérdése. És neki egyik sincs. Kevés az ápoló, és kevés a hely.
Hogy a hely kevés, azt magam is tapasztalom, amikor vagy tíz-tizenöt percig várakozom valakire a IX-es főosztályon. A régi nagy kórtermeket osztották ketté térelválasztóval. Egy-egy ilyen fél szobában hat-hét ágy van szorosan egymás mellett, a másik félben ugyanennyi. Az egyikben nők, a másikban férfiak. A betegek fekszenek az ágyban, vagy kint a folyosón mászkálnak. Az hogy intim tér, itt nem létezik. Az ágy a tied. Hely az esetleges foglalkozásokra, személyiségépítésre? Hol?
Egyetlen, több embert befogadására alkalmas tér az ebédlő. A folyosón, a fűtőtesthez megcsomózott lepedőkkel kikötve, egy lábfeje nincs öregember ül. Fején szőrmekucsma. Amúgy csak a csíkos pizsama van rajta. Nézzük egymást. Majd egyszer csak sötét vízfolt kezd terjengeni széke körül a földön. Az öregember húzkodja magán a pizsamát, de a folt közben csak nő, a csonka lábfejen szürkéllő zokni sötétebb árnyalatúra vált. Másodpercekbe telik, míg rájövök, a bácsi bepisilt. Szólok a nővérszobában beszélgető ápolóknak, akik azt mondják, megesik ez, és tovább beszélgetnek. Aztán később kijönnek, megállnak a férfi előtt, néhány mondatot mondanak neki, és továbbmennek. Várok egy ideig, aztán kimegyek a folyosóra. Attól félek, ráordítok valakire… De ahol ennyire nincs ember, ahol két ember még másik három-négy munkáját végzi, ott az ilyen talán fel sem tűnik. Hogy jönnék én ahhoz, hogy emberi méltóságról és ehhez hasonló dolgokról üvöltözzek azoknak, akik nap mint nap itt vannak, és megteszik azt, amit lehet, ami belefér az idejükbe. Gyógyszereket adnak, etetnek, tisztába teszik előbb vagy utóbb azt, aki erre rászorul, felhúzzák az új ágyneműt, kiadják a tiszta pizsamát, és néhány kedves szót szólnak, vagy rámosolyognak arra, aki mellett elmennek – ezt magam láttam. De büntetlenül nem lehet évekig több ember munkáját végezni. A test is és a lélek is elfárad.
Azt mondja Rigó főorvos úr, hogy az osztályán a legtöbb betegnek nem itt lenne a helye. Az elfekvőben, elmeszociális otthonban vagy a családjukban. Öregkori dementia vagy leépülés az alkoholtól – változatos a diagnózis. És ők ugyanúgy lefoglalják az ápolókat, mint azok, akikkel talán lehetne még mit kezdeni, mert nem a gyógyszeradás az egyetlen megoldás.
De nem csak hely, ember sincs, aki terápiát, foglalkozásokat vezetne. Orvosa sincs elég. Aki meg értene a terápiához az a fizetős magánpraxisban teszi ezt. Tudja jól, hogy nem csak egy agresszív autista fiúnak kellene tér és személyzet, hiszen a pszichiátriai betegek között is akadnak dühöngők. Rigó főorvos úr azt mondja:
– Amíg a feletteseink azon töprengenek, melyik az EU-konform szíj, amit be kellene szerezni, addig jobb híján lepedőkkel kötik le az ápolók azt a beteget, aki ön- vagy közveszélyes. Megismétlem: hogy ne ez legyen, ahhoz személyzet és tér kellene, azaz egy-két szoba, ami úgy van kiképezve, hogy a beteg még véletlenül se tegyen kárt magában. Mert ezek átmeneti, múló alkalmak.