A kaposvári Szív és Kéz Alapítvány illetve a Kaposvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Kara közösen, szakmai napot tartott a főiskolán május 9-én. Az Autisták Érdekvédelmi Egyesületét Kudari Nóra képviselte.
Ez már a második szakmai nap, amelyet az autizmus témakörében a 2005-ben alapított Szív és Kéz a pedagógiai karral közösen szervez. Több mint egy év eltelt, hogy az alapítvány által létrehozott Autista Központban 2006 februárjában megindult a munka. Erről is és a gondokról, no meg a sikerekről is beszámoltak az előadók, akik között volt gyógypedagógus, óvodapedagógus, tanító, képzőművész, lovasterapeuta, ének-zene tanár stb. és érintett szülő. A felsorolással, amely korántsem teljes, csak azt akartuk érzékeltetni, hogy milyen széles körű munka folyik Kaposváron, és milyen sokféle megsegítésre van szükségük az autista gyerekeknek.
Mi most mégsem a sikereket említjük, hanem a gondokról szólunk, hiszen ami ott gond, az országosan is az. Gombosné Németh Adrienne gyógypedagógus, a többségi iskola pedagógusainak körében végzett felmérést ismertette. A kérdezők arra voltak kíváncsiak, hogy a pedagógusok, hogyan látják a speciális nevelési igényű (SNI) gyerekek és az autisztikus/autizmussal élő gyerekek iskoláztatását, az integrált nevelés lehetőségét. A felmérés sok gondot, problémát tárt fel. A nevelők nagy részének nincs információja, nem ismerik az autizmust, és ez az információhiány visszatartja őket, hogy iskolájukban/osztályukban ilyen gyerekeket fogadjanak. Ugyanezen indokból jelentős részük el is utasítja a közös tanulás gondolatát.
Az előadó kiemelte, hogy nincs olyan felsőoktatási intézmény, ahol az autistákkal kapcsolatos ismeretekre, foglalkozásokra felkészítenék a tanárokat. Nem vigasz, hogy a többi fogyatékos ággal kapcsolatban sem jobb a helyzet. Az ELTE-n történt ugyan némi elmozdulás a pedagógiai tanszék jóvoltából, de csak kevés autista jut el gimnáziumba. Jobb lenne, ha az általános iskolában tanító tanárok képzésébe kerülnének be minél előbb az SNI gyerekekre és az autistákra vonatkozó ismeretek és az oktatással kapcsolatos didaktika, metodika.
A konferencián felszólaltak olyan pedagógusok is, akik autizmussal élő gyerekeket integráltak. Az ő gondjuk is az, hogy nincs honnan segítséget kérni. Tanácsért csak a helyi pedagógus szervezetekhez fordulhatnak, amelyek ugyan nagyon készségesek, de akárcsak a pedagógusoknak, az ő tagjaiknak is hiányzik egy központi tanácsadó szerv, ahol érdemben segítenek. (Az ötletet érdemes lenne megfontolni. A gyógypedagógiai főiskola, ahol intézményesen tanítják, hogyan kell a fogyatékos és autista gyermekekkel foglalkozni, vállalhatna ilyen tanácsadó, mentori szerepet.)
A konferencia érdekessége és kicsi túlzással fénypontja, hogy a szervezők bemutatták Ramit, Barnikát és Vilit, három teljesen különböző súlyosságú autista gyermeket, és a velük elért eredményeket. Mindhármuknál komoly eredményeket értek el a szocializáció területén, kommunikációjuk fejlődött, beilleszkedési képességük javult.
Zárásaként megállapítható, hogy sok még a teendő ezen területen. Elsősorban azoknak a pedagógusoknak kellene segítséget adni, akik szívesen tanítanának SNI gyerekek. A jó szándék nem elég, a pedagógusok pontosan tudják, hogy jó színvonalon tanítani-nevelni csak megfelelő tudás birtokában lehet. Ezen pedig csak központilag lehet változtatni. Míg “fönt” nem történik változás, addig Kaposváron regionális szinten próbálnak segíteni a szülők és a pedagógusok, vagy hivatalosabban: az érintettek által létrehozott civil szervezet és az állami fenntartású Kaposvári Egyetem Pedagógiai Főiskolája.
Kudari Nóra