Ültünk a roadshow-n vagy 30-35-en, és köröttünk csupa fiatal, sosem látott arc. Ennek mindketten (Kalán néni és én) szívből örültünk, hiszen az a jó, ha az öregek helyét szinte észrevétlenül átveszik a fiatalok. Amikor Kalán néni felállt, és kérdezett valamit az előadótól, akkor véletlenül oldalra fordultam, és láttam, hogy az egyik fiatal szinte hangtalanul kérdezi a mellette lévőtől: „Te tudod ki ez?” Na, ekkor határoztam el, hogy írok Kalán néniről. Mert Kalán nénit ismerni kell.
Utoljára hosszabban hét évvel ezelőtt írtam róla, akkor, amikor a Kalán Néni Kiskulcsa a Pihenőkerthez Erdei Iskola Alapítvány tízéves fennállását ünnepelték. Az alapítványnak van egy lakóotthona: Kalán Néni Kuckója a neve, tízen élnek a kétágyas szobákban, és nem csak autisták. Az akkor óvónőként dolgozó Kalán néni Attila nevű unokája kedvéért hozta létre az alapítványt és a mesebeli nevű lakóotthont. A szülői örökség, a csorvási tanya az alapítványhoz került, belőle lett a Pihenőkert. Attila közben felnőtt, dolgozik, és még esze ágában sincs leköltözni a fővárosból Csorvásra, Békés megyébe, ahol a nagyi lakóotthona van. Viszont sokszor meglátogatja a családdal együtt, és remekül érzi magát, különösen a Pihenőkertben.
A szülőföld visszahúz
Azt mondja Kalán néni, hogy ott valami furcsa kisugárzása lehet a földnek, különösen a mogyoróbokrokkal körülvett területen, mert még a legizgágább ember is megnyugszik. A Pihenőkertben kertészeti munka folyik, ráadásul bio, amiről a faluban lakó Major Pál, szintén biogazdálkodást folytató mezőgazdász gondoskodik.
Kalán néninek remek humora van, és képes saját magát is kinevetni, ami nagy adomány. Tőle hallottam ezt a történetet: Amikor elkezdték a Pihenőkertben a munkát, persze kijöttek tenni-venni, gyomlálni a lakóotthonban élők is. Szépen megkapták az instrukciókat, hogy mit kell kihúzkodni, mire kell vigyázni, majd amikor vége lett az eligazításnak, Kalán néni tréfásan azt mondta: „Jól dolgozzatok, nem akarok egy szálat sem látni.” Ő aztán bement a Pihenőkert házába, hogy a fiataloknak ételről, italról gondoskodjon. (Akkor még nem ez az épület volt, ahol már kemence is van, amiben finom kenyeret meg lángost lehet sütni.) Ki-kipillantott a tőle nem messze szorgoskodó társaságra, majd amikor készen volt az üdítők kitöltögetésével, kiment, hogy asztalhoz hívja őket. Nem akart hinni a szemének: tényleg nem látott egy szálat sem, pontosabban látott: kihúzkodva az ágyás szélén. „Én olyan jót nevettem saját magamon, hogy te azt nem hiszed el – mesélte Kalán néni –, ők csak azt tették, amit én mondtam. Több eszem is lehetett volna.”
Csorváson Kalán néni indította el környékbeli fogyatékos emberek foglalkoztatását is. Volt idő, amikor negyvenen-ötvenen is dolgoztak a foglalkoztatóban. De aztán oly sokszor és sokat változtak a megváltozott munkaképességű és a fogyatékos emberekre vonatkozó támogatási és egyéb szabályok, hogy ez abbamaradt. (A faluban viszont továbbra is van foglalkoztatás, csak már nem ők szervezik.)
A lakóotthonban élők viszont dolgoznak, munka-rehabilitációs foglalkozás folyik náluk. Szőnek tarisznyát, lábtörlőt, gyertyát öntenek, dísztárgyakat készítenek. Két egyforma nincsen, de mindegyik tárgyon érződik a szeretet, az igyekezet. A falu és a környék elfogadta a fogyatékos embereket, és a maga eszközeivel támogatta is őket. 1995-ben például a Pihenőkert kerítését az orosházi határőr őrs tagjai készítették, az élelmezésükről egy helybéli vállalkozó gondoskodott, és jöttek mások is, akik háziasszonyi munkájukat és szabadidejüket adták. Ez persze annak is szólt, hogy Kalán nénit jól ismerték, hiszen Csorvás volt gyerekkora színhelye, ahová egész életében visszavágyott. Azt mondja: „Én csak dolgoztam, laktam Budapesten, de akkor éreztem jól magam, ha a meztelen talpam alatt csorvási földet éreztem, mert élni csak ott lehet, ahol jól érzed magad”. Így hát nem volt kérdés, hogy hol is legyen a lakóotthon, hol is lakjanak majd nyugdíj után. A Pihenőkert a szülői örökség földje, melyet az alapítványnak adományozott.
Az örök tanuló
Az alapítványt egy japán rajzfilm kedves hőse után nevezték el. Akkoriban divat volt mesehősökről elnevezni az alapítványokat, egyesületeket. A Csip-csup csodák című film Kalán nénijének ugyan kiskanala volt, de a csorvási Kalán néni kiskulcsa sokkal jobb. A Kalán néni nevet Göncz Árpádné (Kézenfogva Alapítvány) ragasztotta rá akkor, amikor a pihenőkerti ház alapkő letétele volt. Ünnepi beszédében ezt találta mondani: „itt áll mellettem… az alapítvány hosszú neve helyett azt mondom: itt áll mellettem Kalán néni…” A név aztán ráragadt, és öreg, fiatal egyaránt így hívja. A filmbéli Paprika úr nevét pedig átruházták Kalán néni férjére, aki, míg élt, az alapítvány mindenese volt.
Kalán néni jelenleg az intézmény vezetője, három gyermeke közül az egyik, az alapítványnál dolgozik. A legfiatalabb Paksi-lány most szerzett diplomát a Szent István egyetem gyulai kihelyezett tagozatán: szociális munkás lett belőle. Kalán néni, ha lehet, mindenhová elmegy, ahol az autizmusról van szó, és viszi magával a munkatársait is, mert fontosnak tartja, hogy „képben” legyenek, hogy tudjanak az új dolgokról. Pedig Csorvás messze van: hajnali fél négykor kell kelni, hogy a békéscsabai vonatindulásnál ott legyenek, és időben megérkezzenek, mondjuk, egy fővárosi konferenciára.
Most is tanul: gépelni és a számítógép használatát. „Képzeld el, mindennap másfél órát gépelek. Márai Füveskönyvét. Ahogy írom a sorokat, sokkal jobban megértem, amiről írt, mint mikor ’csak’ elolvastam.”
Az amatőr festő
Telefonálok Csorvásra, mert valamit pontosítani szeretnék Kalán nénivel. „Most mentek be érte Békéscsabára, mert Pesten volt”– kapom a választ Krisztától, Kalán néni lányától. Tényleg visszahív, és ezzel a telefonhívással kitárul előttem Kalán néni „titkos élete”. A Ludwig Múzeum kiállítás-megnyitóján volt. Hogy mit keresett ott, és miért hívták meg? Kalán néni amatőrfestő. Az egyik képe részt vett egy országos kiállításon, ahonnan a legjobbak jutalomból egyéves szabadegyetemi kurzuson vehettek részt. A kurzus még tart, és úgy gondolja ennek köszönhető a Ludwig Múzeum meghívója is.
Úgy jó tizenöt éve fest Kalán néni intenzíven, és amikor azt kérdem, hogy előtte rajzolt-e festett-e, azt mondja: „Rajzolni mindig rajzoltam. Amikor meséltem a gyerekeknek, akkor mindig le is rajzoltam, amit hallottak, volt hogy egész nagy plakátot készítettem nekik.” A tényleges festés pedig egy barátnőjének köszönhető, aki amatőrfestő volt. Egyszer, amikor Margit, Margó (mert van Kalán néninek becsületes polgári keresztneve is) szóval, amikor elkísérte egy kiállításra, kapott három zsírkrétát, meg egy árkus papírost, hogy ne unatkozzon addig sem, amíg barátnője az ügyes-bajos dolgait intézi. Ez volt a kezdet, és onnantól kezdve már nem volt megállás. „Lerajzoltam én még az autizmust is kétféleképpen” – mondja –, de többnyire a tájat festi, a naplementét, vagy azt, ami eszébe jut a régmúltból, például, hogy milyen szépet látott a szarvasi arborétumban, amikor a férjével ott jártak.
A telefonhívás váratlan hozadéka, hogy Kriszta, Kalán néni lánya, elküldte azt a szemináriumi dolgozatát, amelynek főszereplője az édesanyja. Sok mindent megtudok belőle Kalán néniről, a háromgyermekes csorvási család elsőszülöttjéről. A wenckheimi Károly-majorban töltött gyerekkor, a majorsági élet, ahol mindig mindenkinek megvolt a feladata, még az apró gyereknek is, egy életre meghatározta az életét. Ezt olvasom a dolgozatban:
„Az ember életébe sok minden belefér: jó – rossz, szép – csúnya, szegénység – gazdagság, egészség – betegség, gyermekeink sorsának alakulása, unokák növekedése, mosolya, a létük. Mindez visszaigazolása, milyen fontos is az, hogy az ember mire törekszik, hogy van, akinek adni tud. Mi is kaptunk a szülőktől, nagyszülőktől, s továbbadjuk – reméljük, utódaink is ezt teszik majd. Talán a lényeg az, ami neked nem jó, s nem felemelő, azt ne tedd másokkal sem – s így lesz szép a napod, s nem számít a korod, s a kor, melyben élsz.”
Kalán néni 73 éves lesz június 9-én
Ferenczy Ágnes