Nehéz egy profi médiaszakember után megszólalni: egyrészt mert én szülő vagyok, nem vagyok autista, nem tudom személyesen megélni ezt a fogyatékosságot úgy, ahogy akár egy siket, egy vak vagy mozgássérült ember. Én magam is csak tanulgatom a gyerekemet és próbálom megérteni őt, próbálom segíteni, úgyhogy elég nehéz elgondolni, hogy az esélyegyenlőség kérdését a médiában hogyan lehet számára megmagyarázni, erről beszélgetni vele. Másrészt azért nehéz ez a kérdés, mert az autizmus sajátossága, hogy több fokozata van. A legsúlyosabb esetektől az egészen enyhéig terjed a spektrum, ebből adódóan rengetegféle szükséglet jelenik meg, amelyet ki kellene elégíteni ahhoz, hogy azt mondhassam, a médiában megvalósult számunkra az esélyegyenlőség.
Ha a média közszolgálatiságára gondolok, akkor egy olyan jövőkép rajzolódik ki előttem, ahol a fogyatékossággal élő emberek, nemcsak mint célcsoport, hanem mint résztvevők is, teljesen természetesen jelennek meg a médiában. Nekem egy kicsit érdekes hallgatni ezt a megbeszélést is, és a D. Tóth Krisztina által elmondottakat is, mert mindig valahogy furcsa a fülemnek, hogy Angliában amit példaként lehet felhozni valóban mégis kötelező számon tartani, hogy hány fogyatékos embert kell alkalmazni, mire kell odafigyelni, kötelező jelleggel. Én azt gondolom, hogy akkor lesz majd valódi esélyegyenlőség, hogyha olyan természetes lesz az esélyek egyenlősége, hogy nem kell kötelező dolgokat előírni, nem kell hosszú órákat vitatkozni és megbeszélni mert ez egyszerűen (magától) működik, mert ilyen a társadalom. És ebben, úgy gondolom, még nagyon sok a teendő, nemcsak Angliában, hanem főleg nálunk.
Nagyon szeretnék olyan műsort látni, nemcsak a közszolgálati, de akár a kereskedelmi csatornákon is, ahol ahogy Tausz Katalin is mondta a gyerekműsorban megjelennek sérült gyerekek. Azt hiszem, tényleg nem láttam egyetlen egy olyan műsort sem, ami pl. a gyerekeket oktatta, hogy ott sérült gyerekek megjelentek. És ezt azért is gondolom nagyon fontosnak, mert a mi kis országunkban hosszú éveken keresztül tényleg eldugták a fogyatékosokat, eltűntek a fogyatékos emberek, és úgy gondolom, hogy nem várhatunk csodákat azoktól az emberektől, akik nemzedékeken át úgy nőttek fel, hogy tulajdonképpen nem találkoztak egyáltalán semmilyen fogyatékos emberrel. És most hirtelen és egyszerre elfogadó és befogadó emberek lesznek! Viszont a gyerekek, a kisgyerekek hihetetlenül fogékonyak és toleránsak tudnak lenni, különösen, ha már a kezdetektől természetes, hogy köztük ott vannak és megismerhetnek fogyatékos embereket. Természetesen ez egy nagyon komoly feladat, és úgy gondolom, ez megfelelő finanszírozás nélkül nem igazán működik. Éppen a társadalmi hozzáállás miatt sokkal szívesebben néznek például egy valóságshow műsort, és oda rengeteg reklámbevétel megy. De hogyha az autisták helyzetéről akarnánk egy műsort csinálni, akkor én kíváncsi lennék, hogy hány szponzor jelentkezne, hogy ezt finanszírozza, támogassa.
A médiatörvénynek, sajnos úgy gondolom, hogy ma még kötelező elemeket kellene tartalmaznia a finanszírozásra is: például a reklámbevételnek egy meghatározott százalékát lehessen fordítani a fogyatékossággal foglalkozó műsorokra, vagy akár arra, hogy a fogyatékos emberek meg tudjanak jelenni valamilyen műsorban, hiszen a fogyatékosság többletköltséget is jelenthet. Szükség lehet egy személyi segítőre, akit adott esetben meg kell fizetni. Ez a munka világában is így van, hiszen rengeteg pályázat szól arról, mivel tudjuk akadálymentesíteni az emberek, a fogyatékos emberek számára a munkahelyet, így a műsorban való részvételét is akadálymentesíteni kell. A másik gyakran elhangzott téma a szegregáció-integráció kérdése. Úgy gondolom, hogy természetes igény az integráció, de kell bizonyos szinten szegregáció is. Van divatcsatorna, van sportcsatorna, van, nem tudom milyen csatorna ami csak egy témával foglalkozik, és senki nem ütközik meg rajta, és semmi baj nem lett még belőle. Nem azt mondom, hogy fogyatékos csatornát kell működtetni, de hogyha van egy olyan műsor, ahol a fogyatékossággal élő embereknek a speciális szükségletéről beszélnek, ebben semmi rossz nincsen. Akkor, ha egyébként a sérült ember teljes természetességgel jelenhet meg a médiában.
És még egy dolgot szerettem volna mondani: fontos mindennek az ellenőrzése, mert sajnos még úgy működnek Magyarországon a dolgok, hogy amit nem ellenőriznek, és nem kérnek számon, az elég hamar elsikkad, tehát a monitorozást, az ellenőrzést is nagyon fontosnak gondolom.
Még egy gondolatom lenne: a médiában nemcsak a fogyatékossággal élő emberekről kell szólni, hanem az őket körülvevő emberekről is, az őket gondozó családok is nagyon fontosak, akár mint célcsoport, hiszen ők nagyon nagy létszámú embertömeg. Ha 600 ezer fogyatékos van, akkor gondoljuk el, hogy hány olyan ember van, aki velük kapcsolatban van, vagy őket neveli, gondozza. Ők is nagyon fontosak kell legyenek a média számára.
A fogyatékos szervezetekkel való együttműködést is szeretném kiemelni. Amikor egy műsort felépítenek, elterveznek, nagyon hasznos lenne megkeresni az érdekvédelmi szervezeteket. Úgy gondolom, hogy mindenki szívesen fogadna egy ilyen kezdeményezést, és végig lehetne együtt gondolni, hogy egy-egy fogyatékosság hogyan jelenhetne meg bármilyen műsorban, és már eleve úgy készíteni, tervezni az adást, a műsort, hogy a kezdetektől megjelenési lehetőséget biztosítson a fogyatékos embereknek.
Szeretnék köszönetet mondani ugyanakkor a médiának, mert az autizmus sokáig ismeretlen fogyatékosság volt itt Magyarországon, és az, hogy ma már, ha valahol elhangzik egy műsorban, hogy valaki autista, vagy erről van egy műsor, akkor a betelefonáló nem azt kérdezi, hogy miért baj az, hogy egy ember ateista. Mert ennyire nem érti, nem is tudja, hogy ez a sérülés létezik. A médiának ezért nagy érdeme van abban, hogy az emberek megismerték az autizmus problémáit, megismerkedtek ezzel a fogyatékossággal.
A médiának tehát nagy szerepe lehet, de nagy a felelőssége is abban, hogy a fogyatékossággal élő emberek számára egy jobb, élhetőbb világot építsünk itt, Magyarországon.
Dr. Szilágyiné dr. Erdős Erika