Lányomnak – akit 1985-ben diagnosztizált dr. Gero Zsuzsa -, neki, nekünk csak Zsuzsa néni – el kellett mondanom a rossz hírt. Elmaradt a múlt heti terminus is -, akkor már kórházban volt a doktorno -, és a 14 év alatt, bármikor, ha mondtam: megyünk Zsuzsa nénihez, szívesen, zokszó nélkül indult velem. Kivárta sokszor a félórákat, órákat is türelmesen. Nórika, még egy pici türelmedet kérem, szólt a határozott kérés, és vártunk rá türelmesen. Mindig sokan voltak a váróban, sokszor késve érkezett, a sok vállalt feladat uzte, hajszolta ot. Mintha érezte volna: mindent vállalni kell, nincs sok ido, hogy akár csak a felét is elvégezze. Majd’ mindenkit vállalt, sokszor még a felnotteket is próbálta krízishelyzetben támogatni, tanáccsal ellátni. Szavai, tanácsai mindig csendben, de nagyon határozottan hangzottak el. Látszólag nem mondott sokat, és ha türelmetlenül a jövorol, valamiféle prognózisról faggattuk, azt mondta: most koncentráljunk az elottünk álló feladatra. Talán úgy tunhetett sokunknak, hogy nem az történik, amire várunk, amiben reménykedünk. És reménykedtünk, bíztunk, és fejlodtünk.
És most el kell mondanom Nórának a rossz hírt. Reakciója rádöbbentett, hogy 14 éven keresztül, néha hetente, néha kéthetente, abban a röpke 20-30 percben intenzív kommunikáció folyt kettojük között, de Zsuzsa néni értett az autisták nyelvén, értette jeleiket, és segített, ha szorongtak, ha nem értették oket, a szüleiket, “a világot”… Nóra ezt kérdezte: És most kihez megyünk majd, ha baj van?
És kihez megyünk majd, ha baj lesz?
K. A.