Együtt is távol

Az első találkozásunkról elfelejtkezem. Este felhív, szelíden, kedvesen. Majd elsüllyedek, és nem győzök bocsánatot kérni. A végén még ő vigasztal engem, hogy ne legyek annyira elkeseredett. A második találkozásunkkor “csak” tíz percet késem. Ő mosolygott, én pocsékul éreztem magam.  

A dermesztő hideg elöl bevettük magunkat melegebb helyre, és beszélgetésünk közben rájöttem: Süveges Julianna lényéből fakad a megbocsátás, a másik megértése. Nem udvariasságból vigasztalt engem. Általános iskolában magyart tanít és van egy fejlesztő csoportja is, melynek célja a gyerekek felzárkóztatása. Alapszakmáját tekintve magyar-orosz szakos tanár, később elvégezte a könyvtár szakot, és negyvenéves volt, amikor beiratkozott a Testnevelési Egyetem mentálhigiénés szakára. Úgy gondolja, az ott tanultaknak nagy szerepe volt abban, hogy Bibivel a kezdeti nehézségek ellenére megtalálta a hangot. 

Találkozásunk ürügye épp Bibi, pontosabban Süveges Julianna könyve, amelyet a Jel Kiadó jelentetett meg a Szülők és nevelők könyvespolca sorozatának egyik köteteként, címe: Együtt is távol. Egyetlen “szépséghibája” van a könyvnek: Bibi, a könyv fedőlapján lévő szöveggel ellentétben, nem autista, hanem autisztikus. Ez persze azonnal kiderül, ahogy elkezdjük az olvasást, és Süveges Julianna módszere – ebben biztos vagyok – az autista gyerekeknél is beválik. 

A cím kifejező. Julianna lépésről lépésre “szelídíti” meg Bibit, csökkentve a távolságot, az utat “lélektől lélekig”. Kezdetben – azt hiszem – azzal, hogy hallgat, még akkor is, ha legszívesebben tiltakozna, vagy fogná magát, és megszökne a feladat elől. Vérbeli pedagógus: ösztönösen igazodik Bibi bizérriájához, és sokszor csak ösztönösen tudja, hogy mit kell tennie. Például: bármennyire az idegeire megy, ötvenedszerre is hajlandó ugyanarra a kérdésre ugyanazt felelni, vagy egyszerűen csak hallgatni és várni, míg Bibi hajlandó tudomásul venni a jelenlétét: 

“Megérkezésem után várakoznom kellett, hogy odamehessek hozzá, majd az állandóan visszatérő kérdéseket kellett megválaszolnom többször egymás után, mintha most hangoznának el először. Ha nem teszem, ha türelmetlenné válok, akkor feszült lesz. Akkor nyúlik igazán hosszúra a tanulásra hangolódás. Meglepő volt ez a folyamat. Pár perces beszélgetés után is felállt, otthagyott? 

Ezek az eltávolodások bennem feszültséget keltettek, bizonytalanság lett úrrá rajtam. Nem tudom megoldani a helyzetet, talán nem is engem akar maga mellett tudni ilyenkor. Azon töprengtem, mit tehetnék, hogy magamra vonjam a figyelmét, hogy részese lehessek az elvonulásainak. Szokatlan volt, hogy az együtt töltött időben magamra hagynak, nem vagyok fontos, bármit tehetek. Legelőször nekem kellett ezt a helyzetet megérteni, elfogadni. Ebben segítettek a szülők is. Elmondták, ők is megéltek hasonlókat, s bennük is feszültséget okozott ez eleinte. A türelmes várakozás sokat segíthet, de bizonyára lesznek más ötleteim is – így biztattak, ha látták elkeseredésem.” 

És tényleg jöttek az új ötletek, segítséget adva ehhez a mentálhigiénés szakon tanultak. Már csak ezekért az ötletekért, módszertani fogásokért érdemes elolvasni a könyvet annak is, aki azt sem tudja, mi az autizmus. Julianna lépésről lépésre tanul meg “Bibiül”. Ennek bizonyítására álljon itt néhány sor. Ekkor már négy év közös munka állt a hátuk mögött: 

“Egyik alkalommal elég szomorú hangulatban érkeztem hozzá. Persze a találkozásunknál az álarcom mögé bújtam, s törekedtem hangulatom palástolására. Gondoltam, nem terhelem tanulásunkat az én érzelmeimmel. Nehezen tudtunk belevágni. Szótlanságomban már a sírás fojtogatott. Ekkor szelíden felállt, odajött szorosan mellém, fejét a fejemhez nyomta, s megölelt. Nem akartam tovább az álarcot, tudtam, nyíltan beszélhetek. De hang nem jött ki a torkomon, mégis mindent “megbeszéltünk” akkor. Utólag felelevenítve azt a történést, arra gondolok, ő eddig is jobban érzett engem, mint én őt. Talán én voltam az, aki nehezebben oldódtam, nehezebben fejeztem ki az érzéseimet, s ő volt az, aki ezt pontosan tudta.” 

Bibi azóta felnőtt, 21 éves. Elvégezte az általános iskolát. Női szabó-varró szakmunkás vizsgát tett, most is épp tanul (számítógép), otthon él a szüleivel. Bár már évek óta nem tanulnak együtt, a család és Bibi azóta is tartja a kapcsolatot Júliával. Találkoznak, sőt még olyan is előfordul, hogy Júlia együtt nyaral a családdal. Azt hiszem, munkájának ez a legnagyobb elismerése.